A szerelem New York-ba érkezik - 5.

Két nappal később, egy szép, napos, de hideg délelőttön, Anja éppen a nappali olvasósarkában ült, és a második kávéját kortyolgatta, amikor megszólalt a belső telefon.

– Jó napot, Ms. Hamilton, Robert Owens vagyok, és azért csengettem fel Önhöz, mert látogatója érkezett, egy úr keresi.

–        Mr. Owens, elárulná, kérem, hogy kiről van szó?

–        Az úr nem mondta meg a nevét, csak annyit üzen Önnek, hogy ő keveri a legjobb Kir Royalt a világon.

–        Kérem, Mr. Owens, engedje fel az urat! – mosolygott Anja, és az ajtóhoz indult.

–        - Adam! – ölelte ált széles mosollyal az ajtón belépő fiatalembert – Te hogy kerülsz ide, és hogy találtál meg?

–      -   Otthon kerestelek, Londonban, de nem találtalak. Szerencsére a házvezetőnőtök emlékezett rám, és elmondta, hogy New Yorkba költöztél, a címedet is Ms. Kellertől tudtam meg. De nem az a kérdés, hogy én hogy kerülök ide – nyomott cuppanós puszit Adam Logan Anja arcára –, hanem az, hogy te mit keresel New Yorkban, és hogy miért nem szóltál nekem erről!

–        Ez hosszú történet – mondta Anja, miközben a nappaliba kísérte a vendégét –, és kérlek, ne haragudj rám, hogy még nem hívtalak, de én is csak két napja vagyok itt.

–        Éppenséggel ráérek meghallgatni, pláne, ha kapok én is a kávéból!

Anja kiszolgálta Adamet, majd elmesélte neki, miért van most New Yorkban. Nagyon örült Adam látogatásának, akivel még Párizsban ismerkedett meg, az egyetemi évei alatt. Adam Logan nem mindennapi figura, Anjánál két évvel idősebb, reklámszövegíró. Első

szövegeit még gimnazista korában adta el, és mire lediplomázott, egy jól prosperáló reklámügynökség tulajdonosa is lett egyben. Anjával egy Montparnasse-on lévő bárban futottak össze, és azonnal megkedvelték egymást. A férfi akkor éppen Párizsban élt, pillanatok alatt beilleszkedett Anja és Gabrielle baráti társaságába, sőt, a két lánnyal valódi triumvirátust alkottak. Már dél felé járt az idő, amikor Adam megkérdezte, van-e kedve Anjának ebédelni menni.

–        Éppenséggel lenne, de dolgom van.

–        Milyen elfoglalt, fenség! – bolondozott a férfi.

–        Nem mindenki olyan szabad madár, mint Ön, Mr. Logan – viccelődött Anja is.

–        És mi olyan sürgető feladat, hogy távol tartson téged egy ebédtől?

–        Mielőtt jöttél, éppen az önéletrajzomon dolgoztam, pontosabban egy olyan önéletrajzon, amelyik korrekt és igaz ugyan, de nem derül ki belőle, hogy ki vagyok, és honnan jöttem. Ez tényleg fontos, mert a lehető leghamarabb be akarom nyújtani a New York Timeshoz. Délután pedig vásárolni készültem.

–        Nem hinném, hogy nincs egy rongyod sem, amit felvehetnél, szegény kicsi hercegnő! – csúfolódott Adam.

–        Pedig elhiheted! – bólogatott Anja. – Nem kedvtelésből akarok vásárolni, hanem azért, mert ha behívnak a Timeshoz állásinterjúra, oda nem mehetek Chanel-kosztümben, Dior-koktélruhában, vagy Versace-farmerben. Olyan ruhára van szükségem, amelyikben nem tűnök ki a tömegből.

–         Ebben az esetben egy csadort javasolnék – viccelődött tovább Adam. – Anja, a te külsőddel teljesen mindegy, mit veszel fel, nem tudsz észrevétlen maradni!

–        Te hízelegsz! – kapott egy káprázatos mosolyt Anjától.

–        Ez igaz, és abban is igazad van, amit mondtál – ismerte el a férfi –, de semmi vész, segítek! Éhes vagyok, úgyhogy intézzük el előbb az ebédet, utána a vásárlást, bízd rám magad nyugodtan, tudom, hogy hová kell mennünk, és az önéletrajzoddal is megbirkózunk, ha visszajöttünk ide.

Anja olyasmit érzett, amit már régóta nem: óriási megkönnyebbülést és feltétlen bizalmat. A párizsi szép napok emlékére Adam a La Bonne Soupe-ba vitte, ahol isteni francia hagymalevest ettek, miközben a szállingózó hóesést nézték az ablakon át, majd Ann Taylor butikjába mentek a Fullton Streetre. Itt Adamnek hihetetlen sikere volt, amíg Anja az férfi segítségével kiválasztott ruhákat próbálta, az üzlet eladónői egymással versenyeztek Adam figyelméért. Nem tudták, hogy feleslegesen próbálkoznak. Este hét óra is elmúlt már, mire az egyre sűrűbb hóesésben a taxi visszavitte őket Anja lakásához. Amíg Anja átöltözött, Adam két Kir Royal-koktélt kevert pezsgőből és Creme de Cassisból, azaz feketeribizli-likőrből.

–        Semmi kétség, ebben még mindig te vagy a legjobb! – kortyolt bele a lány a koktélba, majd elégedetten hátradőlt. A zöld melegítő úgy simult rá, mintha a bőre lenne, vörösesbarna haja lágyan omlott a hátára.

–        Csak ebben? – lépett közelebb a férfi sértődött arckifejezéssel Anjához, majd felkapott egy párnát a kanapéról.

–        Legalább a poharat hadd tegyem le! – nevetett Anja, és ennél több ideje nem is volt, mielőtt eltalálta a párna. A lánynak se kellett több: néhány pillanat volt csupán, és a két fiatal gyermeki lelkesedéssel párnacsatázott.

–        Megadom magam! – zuhant Anja kifulladva a kanapéra. Adam átölelte, és lágyan megcsókolta.

–        Te vagy az a nő, akibe bele tudnék szeretni – súgta.

–        Amikor utoljára láttalak, még nem a nők érdekeltek! – szólt döbbenten Anja, és csak akkor jött rá, hogy a férfi ugratja, amikor az hangosan felkacagott.

–        Ez nem volt szép! – orrolt meg a lány.

–        Ne haragudj! – kérlelte őt Adam. – Amit mondtam, nem volt teljesen komolytalan, ha a nők érdekelnének, már régen beléd szerettem volna.

–        Nézzük meg, mi van még a kosárban, amit a delicatesse-ből hoztunk – mondta könnyedén Anja, és a konyhába indult. Az, hogy Adam meleg, sohasem jelentett problémát a számára, úgy fogadta el őt, ahogy volt. Gabyval együtt még örültek is annak, hogy a barátságuk Adammel tisztán barátság lehet, nem kellett attól tartaniuk, hogy előbb-utóbb valamelyikük esetleg beleszeret a férfiba. Néhány Kir Royallal és egy-két tejszínes-gyümölcsös linzerkosárkával később Anja életrajzát is sikerült elkészíteniük, majd a kábeltársaság DVD-kínálatából kiválasztottak egy vígjátékot Jennifer Anistonnal a főszerepben, melynek nem értek teljesen a végére, mert a kanapén egymás mellett aludtak el.

Másnap Anja futárral a New York Times szerkesztőségébe küldte az önéletrajzát. Nem kellett sokáig várnia, két nappal később megszólalt a mobilja.

–        Anja Hamilton! – fogadta a hívást.

–        Üdvözlöm, Ms. Hamilton, Anita Sollen vagyok, a New York Timestől hívom, Ms. Maria Ritter megbízásából. Megkaptuk az életrajzát, és a lapigazgató asszony találkozni szeretne Önnel. Megfelelne Önnek holnap délelőtt 10 órakor egy találkozó?

–        Természetesen, ott leszek, köszönöm! – búcsúzott Anja, és szinte elhinni is alig akarta, hogy ilyen hamar felhívták a laptól.

Délelőtt ¾ 10 volt, amikor a taxi begördült Anjával az Eight Avenue 620 elé. A lány izgatottan nézett fel arra az épületre, amelyben az áhított munka várta. Az utóbbi hónapokban sokszor elképzelte, milyen lesz először belépni ide. Nem is tétovázott, határozott léptekkel lépett be az ajtón.

–        Jó napot, Anja Hamilton vagyok és Ritter igazgatónővel lesz találkozóm 10 órakor.

–        Üdvözlöm, Ms. Hamilton, azonnal hívom az asszisztensét, aki felkíséri Önt – válaszolt rendkívül udvariasan egy fiatal nő, majd a telefon után nyúlt. Néhány perc múlva szürke kosztümben Anita Sollen lépett Anjához.

–        Ön nagyon csinos – dicsérte meg az asszisztens Anja olívzöld nadrágkosztümjét és ugyanolyan színű kabátját, mikor a liftbe léptek. – Látom, izgatott egy kicsit. Feleslegesen aggódik. Ms. Ritter határozott, de nagyon kedves asszony – bátorította Anját. A lánynak jól esett a bíztatás, és bizony rá is fért. Nem attól félt, hogy a Timesnak esetleg nem felel meg a képzettsége, egészen más oka volt az aggodalomra. Nem volt sok ideje az aggályaival foglalkozni, mert azonnal bebocsátást nyert a lapigazgató asszony irodájába.

–        Üdvözlöm, Ms. Hamilton! – állt fel az íróasztala mögül Maria Ritter. Anja mosolyogva nyújtott kezet. A tágas, barátságos irodában egy elegáns, édesanyja-korú asszonyt látott. Lenyűgöző volt a nő megjelenése, határozott a kézfogása, látszott rajta, hogy tudja, mit akar, és a céljait el is éri.

–        Kérem, foglaljon helyet! – invitálta egy kanapéhoz az igazgatónő Anját. – Érdeklődéssel olvastam az életrajzát, kérem, meséljen magáról!

–        Gondolom, nem arra kíváncsi, amit már olvasott – kezdte Anja -, ezért arról beszélnék, ami nincs benne az életrajzomban. Komoly újságírói gyakorlatom nincsen, Párizsban a Sorbonne egyetemi lapjánál dolgoztam, végig a tanulmányaim alatt. Ez jó gyakorlat volt, de természetesen nem mérhető a Timeshoz.

–        Mindenképpen pozitívum, hogy nem most lát először szerkesztőséget – mosolygott Ms. Ritter. – Milyen jellegű cikkeket írt?

–        Mindenfélét, riportot, publicisztikát, ajánlót, tudósítást, szóval mindent, amire éppen szükség volt. Hoztam egy válogatást az általam legjobbnak ítélt cikkekből, de ezek mind franciául vannak – sajnálkozott.

–        Bár én nem beszélek franciául, csak németül – bólintott az igazgatónő -, természetesen van olyan kollégám, aki a cikkeit elolvasva meg tudja ítélni a kvalitásait, de nem ez a fontos. Imponáló a végzettsége. Látom, hogy diplomáciát is tanult az egyetemen. Érdekelne, hogy miért nem ilyen jellegű karrierre készül?

–        A diplomácia hasznos tudomány – kezdte Anja –, de én sohasem akartam diplomata lenni. Fő szakom az újságírás volt, mindig is ez érdekelt igazán. Rendkívül kíváncsi vagyok, érdekel a minket körülvevő világ, és szeretném megmutatni másoknak is, amit érdekesnek látok. Ebben a meggyőződésemben csak megerősített az a hat év, amit az egyetemi lapnál töltöttem, gyakorlaton pedig a Le Monde szerkesztőségében voltam, ahol diploma után állást is ajánlottak.

–        Miért nem fogadta el a felkínált lehetőséget?

–        Haza akartam menni, Londonba.

–        Londonban is vannak kiadók, miért jött New Yorkba, ha Párizsból hazavágyott?

–        Régi álmom volt, hogy egyszer a New York Timesnál dolgozhassam. Tisztelem ennek a lapnak a történelmét, és vonzott az ismeretlen New York is.

–        Nagyon meggyőző, amit mondott, hercegnő! – bólintott az igazgatónő. Anja meglepetten nézte, majd arcán beletörődő, keserű mosollyal megrázta a fejét.

–        Honnan tudta? – kérdezte.

–        A XXI. században New York már nincs olyan messze Európától, a hírek a világ legkisebb szegletéből is eljutnak hozzánk – magyarázta az arcán kis, kaján mosollyal Ms. Ritter. – Már az életrajzát olvasva gyanút fogtam, és elég volt egyetlen telefon Londonba, hogy kiderítsem, Ön titokban ugyan, de elhagyta a várost. Tudom, hogy miért jött ide, de tőlem nem kell tartania, én nem árulom el a titkát.

–        Köszönöm – állt fel a kanapéról Anja -, és azt is köszönöm, hogy fogadott. Bocsásson meg, kérem, hogy raboltam az idejét.

–        Most meg hová indul? – szólt utána Maria. – Mondtam én egy szóval is, hogy nem akarom alkalmazni? Az Amerikai Egyesült Államok szabad és demokratikus ország, ahol nem különböztetünk meg hátrányosan senkit azért, mert hercegnő! – az igazgatónő most már nem is próbálta titkolni a mosolyát. – Meggyőződésem, hogy Ön remekül helyt fog állni a Times csapatában, és nekem, mint lapigazgatónak, ez a legfontosabb. A szamárlétrát persze végig kell járnia, de higgye el nekem, élvezni fogja a tanulási folyamatot. Persze az nem lenne jó, ha Lady Hamiltonként kezdene nálunk dolgozni, és attól tartok, hogy a neve és az arca mást is nyomra vezet majd.

–        Mit tehetnénk? – kérdezte Anja, és még mindig nem akarta elhinni, hogy kap egy lehetőséget.

–        Az Anja nem túl gyakori név, ezért feltűnő, de a Hamilton nem ritkaság. Úgy tudom, Önt Anja Catherine Elisabeth Hamiltonnak hívják. Talán kiválaszthatná valamelyik keresztnevét a másik kettőből, hiszen azok sokkal hétköznapibbak.

–        Mit szólna a Lisához?

–        Ez jó, tetszik. Akkor hát, Lisa Hamilton, üdvözlöm a New York Times csapatában. Megkérem Anitát, hogy vezesse Önt körbe a lapnál, és segítsen a formaságokat elintézni. Anitától nem kell tartania, rendkívül diszkrét, tőle biztosan nem tudja meg senki a titkát. Mikor tud kezdeni?

–        Akár azonnal! – nyújtott kezet Anja Ms. Ritternek. Anita Sollen készségesen és nagyon kedvesen segített neki az adminisztrációban. A lapigazgató asszony által aláírt levél mellé Anjától nem kértek más dokumentumot, és egy óra múlva Anja egy Lisa Hamilton névre kiállított fényképes újságíró igazolvánnyal lépett ki a Times Building kapuján.