Anja egy kupac papírlappal a kezében, fejét lehajtva igyekezett Ms. Ritter irodájából visszajutni a hírszerkesztőségbe, amikor hirtelen mintha betonfalnak ütközött volna. Megtántorodott, a lapok szanaszét szóródtak, és csak egy jó reflexszel kinyújtott kar mentette meg Anját attól, hogy a fenekére essen. Felemelte a fejét, és éppen arra készült, hogy elnézést kérjen, amiért figyelmetlen volt, amikor egy mélykék szempár a torkára fagyasztotta a szavakat.
- Michael… - nyögte.
- Beszélnünk kell! – szólalt meg a férfi, ellentmondást nem tűrve, és egy néhány lépésnyire lévő ajtó felé húzta a lányt. Anja tiltakozni próbált, de mielőtt megtehette volna, a férfi már be is húzta egy raktárhelyiségbe, majd akkurátusan bezárta az ajtót, és a biztonság kedvéért az ajtónak is támasztotta a hátát.
- Napok óta próbálok tisztázni veled egy félreértést, és bármit is gondolsz, most meg kell hallgatnod! – mondta Michael, és a hangja nem hagyott kétséget a felől, hogy ezúttal beszélni is fognak egymással.
- Nem, nem kell, és megköszönném, ha kiengednél ebből a raktárból! – lépett hátrébb egy lépést a lány.
- Eszemben sincs addig, amíg végig nem halltattál! – rázta a fejét a férfi. A raktárhelyiség meglehetősen szűkös volt, magas polcok telepakolva tisztítószerekkel, csak egy aprócska ablakon szűrődött be némi fény. Az ajtónál álló, meglehetősen dühös férfi fenyegetően tornyosult a lány fölé.
- Ha arról akarsz meggyőzni, hogy az a szőke nő, aki úgy fonta magát köréd, mint egy kígyó, tulajdonképpen vadidegen számodra, és csakis a fizikai erőfölénye tette lehetővé, hogy lenyomja a nyelvét a torkodon, akkor felesleges erőlködnöd, biztosan nem fog menni! – csattant fel Anja.
- Pedig nagyjából ez a helyzet, attól eltekintve, hogy Kimberly nem idegen – mosolyodott el Michael. – Volt közöttünk egy futó viszony, de még Amber partyja előtt véget vetettem ennek a kapcsolatnak.
- Kár volt, mert látszólag remekül összeillettetek – gúnyolódott Anja.
- A látszat sokszor csal – mosolygott rendületlenül Michael, - és nem vall túlságosan kiforrott ítélőképességre, ha a látszatra alapozod a véleményedet.
- Az égvilágon semmi probléma nincs az ítélőképességemmel, de kíváncsi vagyok, hogy re egy ilyen szituációból milyen következtetést vonnál le?
- Az első pillanatban valószínűleg olyat, mint te – bólintott a férfi -, de a korrektség azt kívánja, hogy legalább egy lehetőséget adj a magyarázatra.
- A korrektség lehet – legyintett Anja, akit most már határozottan bosszantott ez a szituáció -, de az én érdeklődésem irántad nem terjed idáig.
- Nem? – lépett közelebb a lányhoz a férfi. Anja ösztönösen hátrálni kezdett, azaz csak kezdett volna, mert a mögötte lévő polc miatt hátrébb lépnie lehetetlen volt. A következő pillanatban a lány a férfi mellkasához szorult, acélos karok ölelték át, és Michael szája perzselő csókban olvadt össze Anjáéval. Abban a pillanatban, amikor a férfi megérintette, Anja minden ellenállása semmivé lett. Megadóan simult Michaelhez és átadta magát a csókjának. Csukott szemhéja mögött tűzijáték robbant, a testét olvadt aranynak érezte. Ahogy a férfi keze elindult lefelé a hátán, a bőrén a ruha alatt mintha szikrák pattogtak volna. Nem tudott, és nem is akart ellenállni a késztetésnek, hogy a lehető legszorosabban simuljon a Michaelhez. A férfi sem tudta volna elrejteni a vágyát, az egészen nyilvánvaló volt. Michael keze besiklott Anja blúza alá, hátának meztelen bőrét simogatta, érintése finom remegéseket indított el a lányban. Kezével a férfi hajába túrt, de ennél egyre többre és többre vágyott. Amikor Anja keze felfedezőútra indult Michael pólója alatt, a férfi is felnyögött, és ez a hang Anja testében újabb remegések forrásává vált. Nem tudni, meddig jutottak volna el egymás felfedezésében, ha nem próbál meg valaki benyitni a raktárba. Szétrebbentek, egy röpke pillanatig vágytól ködös tekintettel nézték egymást.
- Úgy tűnik, kissé hazudós vagy! – szólalt meg rekedten Michael. Anja szeme dühösen megvillant, majd elnevette magát.
– Igazán hatásos módszert találtál ennek bizonyítására! – mondta. Mivel a kint állónak feltett szándéka volt bejutni a raktárba, nem volt más választásuk, mint ajtót nyitni. A folyosón Amber állt.
- Mi történik itt? – kérdezte meglepetten.
- A női mosdóban elfogyott a légfrissítő, éppen azt kerestük – mondta ki Anja azt, ami először eszébe jutott.
- Na persze! És láthatóan nem találtátok meg! – nevetett fel csúfondárosan Amber, és Anja üres kezeire mutatott. – Már látom is a Times bulletinjének első oldalán a cikket arról, hogy hány újságíró kell egy flakon légfrissítő megkereséséhez a raktárban! Apropó – nyújtott oda egy köteg papírt Anjának -, gondolom, ezeket te veszítetted el a nagy sietségben, hogy minél előbb pótolhasd a hiányzó illatosítót!
- Köszönöm! – motyogta Anja, és e pillanatban csak arra vágyott, hogy minél előbb eltűnhessen onnét, de a sors nem kegyelmezett, mert ebben a pillanatban Daniel Black tűnt fel a folyosón.
- Mi ez a csődület? – érdeklődött a hírszerkesztőség ura, és fürkésző tekintetével majd felnyársalta a fülig pirult Anját.
- Semmi, csak többünknek támadt egyszerre ugyanaz az ötlete – szólalt meg Amber -, de már meg is oldottuk a problémát – lépett be a raktárba, és emelt le a polcról egy flakont. – Lisa, ugye elviszed ezt a mosdóba?
- Persze! – ragadta meg a légfrissítőt és a kínálkozó lehetőséget Anja, és megpróbálta méltóságteljes lépésekkel elhagyni a helyszínt.
- Akkor talán mindenki vissza is térhet a munkájához, ugye? – harsogta Daniel Black. – Michael, vedd fel a kapcsolatot a Posttal, a tegnapi értekezleten elhangzottaknak megfelelően. Tudd meg, ki foglalkozik a kolumbiai helyzettel, mielőtt elkezdenéd az utazást szervezni.
- Rendben! – válaszolt a férfi, és közben megpróbálta kitalálni, miről is lehet szó. Határozottan emlékezett ugyan arra, hogy előző nap részt vett egy megbeszélésen, ahol talán mégsem ártott volna odafigyelni legalább egy kicsit az elhangzottakra, amit meg is tett volna, ha gondolatai nem Lisa Hamilton körül forognak. Miután Black távozott, rövid gondolkodás után Ms. Ritter titkárságára indult, mert tudta, hogy ha valaki pontosan tudja, milyen utazásról van szó, az csakis Anita Sollen lehet. Mivel Anitával meglehetősen kedvelték egymást, a férfi biztosra vette, hogy a titkárnő kihúzza ebből a csávából.
Miután Anja visszatért az asztalához, azon kapta magát, hogy sehogyan sem sikerül a munkájára koncentrálnia. Egy idő után belátta, hogy ez a nap az ördögé, már ami a munkát illeti, és csak a túlélésre játszott. Éppen az óráját nézte, és örömmel látta, hogy alig egy óra van hátra a munkaideje végéig, amikor a számítógépe új e-mail érkezését jelezte. Az üzenetre kattintott.
Címzett: lisa.hamilton@thenewyorktimes.ny.usa
A „kis hazudósnak”: 18 óra, mélygarázs, C6-os parkoló.
Anja mély lélegzetet vett, és éppen csak egy pillanatig gondolkodott, mielőtt megírta volna a választ.
Címzett: michael.scott@thenewyorktimes.ny.usa
Ott leszek!
Pontosan egy óra múlva lifttel a mélygarázsba ment, és a C6-os parkolót kereste. A férfit látta meg először. Mosolyogva várta egy nagy, ezüstszínű, európai terepjáró mellett. Anja szóra nyitotta a száját, de Michael magához húzta és megcsókolta. Ez a csók is ugyanolyan elemi erővel hatott az érzékeikre, mint a takarítószeres raktárban elcsattant előző próbálkozás. Meghitt ölelkezésüket most a parkolóba érkezők zavarták meg, úgyhogy inkább beültek a kocsiba és kihajtottak a parkolóból. Anja nem tudta, hová mennek, de ez most nem is volt fontos, Michaelre bízta magát. Szótlanul autóztak a csúcsforgalomban, majd leparkoltak.
- Imádom a Central Parkot! – mondta Anja, mikor kiszálltak az autóból. Michael a kezét nyújtotta, így indultak el. A klimatizált kocsi után letaglózóan hatott rájuk a hőség. A Central Parkban sok városlakó keresett enyhülést. Néhány percnyi séta után azért találtak egy csendes zugot, ahol leülhettek. A parkban enyhe szellő fújt, az árnyas fák megszűrték a napfényt. A padon ülve Anja hátrahajtotta a fejét, nekitámasztotta Michael vállának. A férfi kedvtelve nézte a lány karcsú nyakát, mellének ívét, ahogyan emelkedett és süllyedt a lány légzésének ütemére. Anja selymes haja Michael karjához ért, és a férfi nem is tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ujjait a vörösesbarna hajzuhatagba temesse. A lány lehunyt szemmel élvezte az érintést.
- Ez csodás! – suttogta a férfi, és Anja szájához hajolt. A tűzijáték újra kezdődött, a bizsergés, a remegés, ahogy minden idegszáluk megfeszült, hogy minél jobban érezhessék egymást. Komoly oxigénhiány fenyegette már mindkettőjüket, mikor végre el tudták engedni egymást.
- Ha nem vigyázunk, ebből közszeméremsértés lesz! – rázta meg a fejét Michael, azt remélve, hogy elméje is kitisztul kissé.
- Már látom is magam előtt a bulvárlapok szalagcímeit: Michael Scottot, a New York Times sztárriporterét a Central Parkból vitték el a rendőrök, mert a nyugalom megzavarására alkalmas, erkölcstelen viselkedést tanúsított – mondta nevetve Anja.
- Nem egyedül ülnék abban a fogdában – figyelmeztette a lányt Michael, majd néhány centivel arrébb húzódott a padon. – Nem érhetek hozzád, mert tényleg nem tudok uralkodni magamon!
- Ezt bóknak veszem!
- Nemcsak szép, hanem okos is! Lenyűgöző kombináció!– gúnyolódott viccesen Michael. – Ez nem bók, hölgyem, ez a színtiszta igazság!
- Csak ne legyen olyan nagyra az intellektusával, uram! – vágott vissza Anja. – Bizonyos körülmények között Önnek is fölöttébb nehezére esik gondolkodni!
- De ezek a körülmények egyáltalán nem nevezhetőek kellemetlennek! – nyújtotta ki a lány felé a kezét Michael, de Anja aprót sikkantva arrébb csúszott a padon, és megjátszott félelemmel emelte maga elé a kezét. A férfi utána nyúlt, magához rántotta, és újabb csókkal bizonyította be, mennyire igaz, amit az előbb állított. A csókot az előbbihez hasonló okból – lásd: akut oxigénhiány – hagyták csak abba.
- Úgy viselkedem, mint egy kamaszlány – korholta magát Anja.
- És ez miért baj?
- Nem szeretem, ha elveszítem a kontrollt az események felett.
- Azt észrevettem. Pedig egy kis könnyedség sokszor nem árt!
- Egy kicsi tényleg nem – nézett Anja mélyen Michael szemébe -, de amikor se nem látok, se nem hallok…
- Mint például most?
- Mint például most.
- Ezt most én veszem bóknak – húzódott mosolyra Michael szája, - és annál nagyobb bóknak számít, mert komoly kétségeim voltak afelől, hogy a Jéghercegnő szívét képes leszek-e megolvasztani valaha is.
- Jéghercegnő? – kerekedtek el Anja szemei.
- Nem is tudtad? Nincs olyan férfi a szerkesztőségben, akinek ne lennének veled kapcsolatos kéjes gondolatai, de csak kevesekről feltételezem, hogy próbálkozni is mernének nálad.
- Kéjes gondolatok? – ragadt le ennél a témánál Anja. – Ez túlzás. Azért legalább egy olyan férfi biztosan van, akinek nem szerepelek az álmaiban.
- Ki lenne az? – rázta a fejét kételkedve Michael.
- Daniel Black!
- Hogy ki? – kacagott fel a férfi. – Pont Black? Ő kifejezetten az a típus, aki a legyet is elkapná röptében, ha tudná! A legnagyobb trófeának tekintené, ha megkaphatna téged, és pontosan azért viselkedik olyan kibírhatatlanul veled, mert egyrészt genetikailag ilyen, másrészt tudja, hogy semmi esélye!
- Ebben lehet valami… - gondolkodott el Anja. – Engem Black annyira hidegen hagy, hogy nem is gondolkodtam el azon, miért ennyire ellenséges velem. De mi ez a Jéghercegnő-dolog, amit mondtál?
- Van benned valami távolságtartás, szinte fensőbb rendűség, olyan tartás és elegancia, amitől az emberek ösztönös tisztelettel néznek rád, és a férfiak nem mernek rád hajtani.
- Aki nem mer, az nem is nyerhet! – viccelődött a lány.
- És ez az én szerencsém is – vette fel a fonalat Michael -, így nincs konkurenciám, és zavartalanul küzdhetek a kegyeidért.
- Egészen biztos vagy ebben? – incselkedett vele Anja.
- Nem, nem vagyok – komorodott el a férfi. – Mi a helyzet Evansszel?
- Kivel? – csodálkozott a lány.
- A rózsalovaggal – utalt Michael arra a hatalmas rózsacsokorra, amit néhány nappal azelőtt küldött Evans a lánynak.
- Á, Eric… - gondolkodott el Anja, és szándékosan nem nézett a férfira. – Eric és közöttem nem történt semmi. Nem úgy, mint…
- … Kimberly és közöttem, ugye, ezt akartad mondani? – fejezte be a gondolatot Michael. – Azt hittem, hogy ezen már túl vagyunk. Egyébként nem is baj, hogy felhoztad ezt a kérdést, mert a látszat ellened is szólhatna.
- Eric Evansszel együtt vacsoráztunk egy belvárosi étteremben, és eközben senki nem látott bennünket egymásra tekeredni, úgyhogy nem hasonlítható össze a két szituáció – lamentált Anja.
- És utána?
- Mi után?
- Vacsora után?
- Vacsora után … tulajdonképpen miért gondolod, hogy számon kérheted, kivel, hová megyek és miért? Nem vagy a sem férjem, sem az apám, sem a barátom…
- … és gyakran szoktál idegenekkel csókolózni raktárakban és parkokban?
- Ez már több a soknál! – pattant fel a padról Anja, és el is ment volna, ha Michael nem állítja meg, de megtette. Megállította, és újból megcsókolta. Nem kért erre engedélyt, valószínűleg nem is kapott volna, egyszerűen csak lecsapott a lány szájára, és újra megtörtént, ami lassan már szokásukká vált: az értelem és akarat fölött a vágy vette át az uralmat.
- Két dolgot már biztosan nagyon jól tudunk együtt csinálni: csókolózni és veszekedni – állapította meg Michael, amikor elengedték egymást, hogy levegőt vegyenek. – De engem az is érdekelne, mi az, amiben még jók lehetünk együtt?
- Lenne kedvem kideríteni! – nevette el magát Anja, és a közöttük lévő feszültség úgy szállt el, akár egy sóhaj. Anja az órájára nézett, és sajnálattal közölte, hogy mennie kell. Valóban fontos volt hazamennie. Az édesanyjával megegyeztek, hogy aznap este feltétlenül hosszabban is elbeszélgetnek, és ehhez a beszélgetéshez nyugalomra és egyedüllétre volt szüksége. Kézen fogva sétáltak ki a parkból, ahogyan érkeztek, és Michael visszavitte Times épületéhez Anját a kocsijáért. A parkolóban még egy csókot már nem mertek megkockáztatni, egy röpke ölelés után mindketten hazahajtottak.
