A szerelem New Yorkba érkezik - 15.

- Anja, miért nem jössz haza egy kis időre? Apáddal nagyon szeretnénk már látni! – kérlelte Catherine hercegné a lányát. – Nagyon örülünk annak, hogy jól érzed magad New Yorkban, de éppen elég hosszú időt töltöttél már távol az otthonodtól! Apropó: William is zokon vette, hogy nem voltál ott az esküvőjén.

- Williammel már beszéltem, és megértette, hogy miért nem lehettem ott a világ legnépszerűbb eseményén! Szükségem van az inkognitómra, és azt nem őrizhettem volna meg az esküvőn. Biztosan lefotóztak volna engem is, és akkor már nem is lett volna értelme visszatérnem ide.

- Talán nem is lett volna olyan nagy baj – sóhajtott Anja édesanyja. – Apáddal még mindig nem értjük, miért nem lett volna jó neked valamelyik lapnál itt Angliában.

- Anya, ezt már annyiszor megbeszéltük! A magam erejéből akarok érvényesülni, ki akarom próbálni, mire jutok az ismertség, a hercegnői címem és az apám segítsége nélkül. Én sem hittem volna, milyen jól működik mindez itt, Amerikában! Itt el tudok rejtőzni, senkit sem érdekel, ki vagyok valójában…

- Mert senki sem tudja, hogy ki is vagy valójában! – hívta fel a nyilvánvaló tényre Anja figyelmét a hercegné. – Hidd el, ha megtudnák, nagyon is érdekelne mindenkit! És ebből a szempontból borotvaélen táncolsz, mert bármikor kiderülhet a valódi személyazonosságod.

- Ezzel a problémával majd akkor foglalkozom, ha bekövetkezik – hessegette el a fenyegető rémképet magától Anja. – A szerkesztőségben nagyon jól érzem magam, izgalmas feladatokat kapok, a kollégáim befogadtak, sőt, megkedveltek, úgyhogy igazán semmi okom sincs mindezt feladni. Ezen kívül hallatlanul jó érzés úgy kimenni az utcára, hogy nem loholnak fotósok a nyomomban, nem kell bujkálnom senki elől, civil, hétköznapi életet élhetek!

- Látom, hogy most sem tudlak meggyőzni semmivel – sóhajtotta lemondóan az édesanyja -, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy nagyon hiányzol nekünk. Ha te nem akarsz hazajönni, mi lenne, ha apáddal meglátogatnánk?

- Ez sem igazán jó ötlet, anya! Nem tudnátok úgy eljönni Londonból, hogy az utazásotoknak híre ne kelne, és onnan már csak egy lépés, hogy az is kiderüljön, hová utaztok és miért. De el tudok képzelni egy köztes megoldást…

- Mi lenne az? – vágott közbe izgatottan az édesanyja.

- Aix-en-Provence.

- Igen?

- Körülbelül három hét múlva odautazhatnék én is és ti is, eltölthetnénk ott együtt egy kis időt.

- Anja, ez remek ötlet! – lelkesedett a hercegné. – Idén még nem voltunk a nyaralóban, és azon a világtól eldugott kis helyen mindig megtaláltuk azt az elszigeteltséget, amire vágytunk. Szeptemberben a legcsodásabb Provence! Máris beszélek apáddal, és megszervezem az utazást!

- Talán Gabrielle is eljöhetne néhány napra, ha ráér – mondta Anja -, hiszen már őt is nagyon régen láttam. Fel is hívom, hogy megkérdezzem őt! – búcsúzott el édesanyjától Anja, és az utazás gondolatától felcsigázva hívta fel a barátnőjét. Gaby örömmel fogadta a Provence-i kiruccanás ötletét, és megígérte, mindent megtesz azért, hogy szabaddá tegye magát.

- Akkor beszéljünk Kolumbiáról – dőlt hátra székében Mr. Ritter. – Tudjuk, hogy a korábban Diego Montoya-által vezetett, Calí közelében található Norte del Valle nevű drogkartell vezetését Roberto Escobar vette át, miután Montoyát 2008-ban a kolumbiaiak elfogták és átadták az Amerikai Egyesült Államok kormányának. Mint tudjuk, Don Diegot kiadatásának legfőbb oka az volt, hogy Kolumbiának meg kell győznie Washingtont arról, elszántan küzd a kábítószer-kereskedelem ellen, mert az USA csak így hajlandó további, jelentős segélyekkel támogatni a Plan Colombia projektet. Bár Montoya elfogása három évvel ezelőtt nagy fegyverténynek számított, a drogkartellek, a drogháború világában valójában csak igen kis lépést jelentett. A Norte de Valle szinte azonnal megtalálta Montoya utódját, és Escobar mára már nagyobb veszélyt jelent, mint amekkorát Montoya valaha is jelenthetett. Escobar állítólag azt tervezi, hogy a klánja átveszi az uralmat az Areallo Felix-klán felett, és ezzel jelentősen megnöveli a befolyását a drogüzletben. Jesus Labra, az Areallo Felix-klán volt vezetőjének elfogása óta ez a klán meggyengült, a vezetésért folyó belharcok miatt könnyű prédát jelenthet Escobarnak. A kolumbiai drogmaffiáról kevés szó esik a médiában, mert kevesek veszik maguknak a bátorságot, hogy beszéljenek, írjanak róla, pedig ez a téma talán most aktuálisabb, mint valaha. A kolumbiai kormány attól fél, hogy az ország újra a kábítószeres maffiák merényleteitől lesz hangos, és ha Escobarnak sikerül egyesíteni a két legnagyobb klánt, akkor ez minden bizonnyal így is lesz, hiszen a kábítószer-termelés és a kereskedelem visszaszorítására és a maffia felszámolására tett kísérletek mindeddig eredménytelennek bizonyultak. Ezek a kartellek korántsem csak a kábítószer miatt jelentenek veszélyt, hanem azért is, mert a politikai paletta minden részéből származó illegális fegyveres csoportokat pénzelnek és befolyásolnak, sőt, maguk is paramilitáris csoportokat alakítottak és vontak befolyásuk alá. Ennyit a kolumbiai, mindannyiunk által ismert helyzetről vázlatosan – kortyolt ásványvízébe az igazgatónő. – Azért kérettem ma ide önöket, mert felmerült az ötlet, hogy a Times a helyszínről tudósíthatna, tényfeltáró riportokban számolhatna be arról, mi a helyzet most Kolumbiában, messze túlmutatva azon, ami a hírműsorokba bekerül. Nem akarom szépíteni a helyzetet, a feladat életveszélyes – nézett Ms. Ritter jelentőségteljesen Michael Scottra -, ezért természetesen kizárólag a maga döntésén múlik, hogy elvállalja-e. Nem kell most eldöntenie, csak arra kérem, hogy gondolkodjon rajta!

- Óriási durranás lenne! – szólalt meg Daniel Black, és lelki szemei előtt már a szalagcímeket is látta.

- Lenne még valami! – emelte fel a kezét Ms. Ritter. – Bevallom, az ötlet nem egészen a sajátom, a Post is gondolkodik hasonlón, és felmerült az együttműködés lehetősége. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ketten utaznának Kolumbiába, Michael és Eric Evans. Mindkét lap közölne tudósításokat, amelyek nyilván nem lennének egyformák, hiszen két különböző habitusú, stílusú újságíró írná azokat. Ha úgy tetszik: a két lap megosztozna a felelősségen és a „dicsőségen” is. A Timesnek ez nem okozna presztízsveszteséget.

- Evansszel? – kérdezett vissza Michael. – Egyedül még elvállalnám, de hogy pont Evansszel kelljen együttműködnöm…

- Egyedül nem engedhetem oda, a Timesnél pedig senkinek nincs olyan tapasztalata, hogy magával mehessen. Evans ugyanazokból az országokból tudósított, mint maga, ugyanolyan tapasztalatai vannak a veszélyzónákból, mint magának. Hasznos segítőtárs lehet. Van talán valamilyen személyes konfliktus maguk között, ami megakadályozná az együttműködést?

- Nincs – válaszolt némi gondolkodás után Michael. Nem óhajtotta ugyanis megosztani a többiekkel, mi az oka annak, hogy ki nem állhatta Eric Evanst.

- Remek, ezt örömmel hallom! – emelkedett fel az íróasztala mögül az igazgatónő. – Michael, ismétlem, nem muszáj ma eldöntenie, de a Post mindenképpen oda akar küldeni valakit, és Evans már elvállalta a küldetést. Kérem, hogy néhány napig gondolkodjék, azután keressen meg!

MMichael a gondolataiba mélyedve hagyta el Ms. Ritter irodáját. Daniel Black még mondott ugyan neki valamit kifelé menet, de túlságosan lekötötték a gondolatai ahhoz, hogy válaszolni tudjon, vagy akarjon. Egyenesen a kantinba sétált, és egy bögre kávéval a kezében egy ablak melletti asztalhoz ült. Gondolataiban már Burmában járt, ahol utoljára együtt dolgozott Evansszel. Burmában működik a világ egyik legkeményebb katonai diktatúrája. Bár Burmát 1989 óta Mianmarnak hívják, de ezt az elnevezést inkább a totalitárius katonai rezsim használja, a Michael szívéhez közel álló, diktatúra ellenes ellenzékiek ragaszkodnak a Burma-elnevezéshez, és például az Amerikai Egyesült Államok sem hajlandó alkalmazni az elnyomó rezsim szóhasználatát. Michael sok veszélyes helyen megfordult már életében, Irakban, Iránban, Afganisztánban, Izraelben, Gázában, sok szörnyűséget látott már, de a diktatúrának, a szenvedésnek új értelmet adtak a Burmában látottak. Ebben az országban a gyarmati idők után mindössze tizennégy évig, 1948-1962 között volt csak demokrácia, de már több mint ötven éve egy katonai junta gyakorolja a hatalmat, és tartja teljes elnyomásban a népet. A burmaiak generációi úgy nőnek fel, hogy nem is merik a szabadságot, a demokráciát. Hitük, a buddhizmus adhat nekik vigaszt, de segítséget, kiutat ebből a helyzetből biztosan nem. A diktatúra a lehető legteljesebb elszigeteltségben tartja az országot, blokkolva az internetet is, hogy ne juthassanak ki esetlegesen őket kedvezőtlenül feltüntető információk, pláne film-, vagy fényképfelvételek. Az ellenzék vezetőjét házi őrizetben tartják, nyilvánvalóan azért nem végzik ki, mert akkor mártír lenne belőle. Michael 2007 augusztusában járt Burmában, akkor, amikor kitört az úgynevezett „sáfrányszínű forradalom”. Ekkor a népi tüntetésekhez buddhista szerzetesek ezrei is csatlakoztak, az ő ruházatuk színére utal a sáfrányszínű elnevezés. A forradalmat a junta alig két hét alatt leverte, rengeteg embert öltek meg, vagy börtönöztek be.

Michael hátizsákos turistának álcázva gyűjtött anyagot a felkelésről. De nem volt egyedül Burmában: ott volt Eric Evans is, és egy gyönyörű, angol lány is a BBC-től: Alexandra Wallace. A Traders Hotelben szálltak meg mindhárman, Rangoonban, és próbálták ott segíteni egymást, ahol csak tudták. Interjút szerettek volna készíteni a Nemzeti Liga a Demokráciáért párt vezetőjével, Aung San Suu Kyivel, de az interjú helyszínére menet a junta rendőrsége elkapta őket, azaz csak Michaelt és Alexandrát, mert Eric valahogy kereket oldott. Michaelt és Alexandrát letartóztatták és elhurcolták. Elválasztották őket egymástól. Michaelt megkínozták, vallatták, és csak a legfelsőbb szintű diplomáciának, valamint egy CIA-akciónak köszönhette, hogy élve kikerült Burmából. Alexandrának nem volt ilyen szerencséje: a kínzásokat, a vallatást nem élte túl, egy rangooni börtönben meghalt. Michael sokáig nem tudott arról, mi történt Alexandrával és Evansszel. Amikor kihozták őt Burmából, a Külügyminisztériumtól a titkosszolgálatokig mindenhol érdeklődött utánuk, mígnem megtudta, mi történt Alexandrával, és azt is, hogy Evansznek a haja szála sem görbült meg. Michael csak arra tudott gondolni, hogy Evans árulta el őket a burmai rezsimnek, és ezért kerültek bajba, így Michael egyértelműen Evanst tette felelőssé Alexandra haláláért, és mindazért, amit neki át kellett élnie. Bizonyítéka azonban nem volt erre, így az elméletét kénytelen volt megtartania magának. Ilyen előzmények után azonban nem csoda, hogy az égvilágon semmi kedve sem volt Eric Evansszel Kolumbiába menni.

- Adok egy dollárt a gondolataidért! – zökkentette ki Michaelt egy bársonyos női hang. Felnézve egy csodás szempárt látott, és egy gyönyörű arcot széles mosollyal. Tétova tekintettel nézett vissza.

- Valami baj van? – komorodott el a szép szempár tulajdonosa. – Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott!

- Azt azért nem – mosolyodott el Michael is. – Most egy káprázatos nőt látok, akinél nem is tudnék szebb látványt elképzelni!

- Uram, ön hízeleg – nevetett fel Anja -, de nem bánom, csak folytassa!

- Szívesebben folytatnám valami kellemesebb helyen – nézett körül Michael a kantinban. Azt hiszem, én mára végeztem itt. Elmúlt hat óra, és én még nem is ebédeltem. Te nem vagy éhes?

- Az ebéd valahogy nekem is kimaradt ma, nem bánnék egy korai vacsorát, ha erre célzol.

- Erre bizony – emelkedett fel ültéből Michael, majd Anját is felsegítve kisétáltak a kantinból.

- A vacsora csodás volt! – mondta Anja Michaelhez bújva, miközben a kisétáltak a kis francia bisztróból. Ez a hely egyike volt azoknak, amit csak a tősgyökeres New Yorkiak ismernek, de még közülük sem sokan, a tulajdonos pedig Michael régi barátja és lekötelezettje volt, úgyhogy itt bármikor számíthattak arra, hogy asztaluk és fantasztikus vacsorájuk lesz. Pontosan egy hónapja találkozgattak már, és ez idő alatt Michael megmutatta Anjának néhány kedvenc helyét a városban. Anja Michael ölelésében, a vacsorához elkortyolgatott finom bortól kissé fátyolos tekintettel azon gondolkodott, hogy milyen fantasztikus meglepetéseket is tartogat az élet. Ez feltétlenül igaz a Michaellel való kapcsolatára, hiszen két hónappal ezelőtt még egy centet sem tett volna fel arra, hogy nem fogja egész életében masszívan utálni Michael Scottot. Ahogy Michael autójához sétáltak, Anja azon kapta magát, hogy sehogyan sem akaródzik véget vetnie ennek az estének. Michaellel maradt volna még, de nem tudta, hogyan hozza ezt szóba. Végül a férfi oldotta meg a dilemmáját, amikor megkérdezte:

- Lenne kedved még meginni valamit nálam?

- Örömmel! – mondta Anja, és a mosolya olyan sugárzó volt, hogy Michael nem tudott ellenállni a kísértésnek, és megcsókolta a lányt. A mellettük elhaladó emberek mosolyogva nézték a párt, hiszen ritka szép látványt nyújtottak.

Michael lakásába lépve Anját kellemes meglepetés érte: a lakás modern volt, mégis otthonos hangulatot árasztott. A barna különböző árnyalatai férfiassá, ugyanakkor meleggé is tették az összhatást, a pipacspiros textíliáktól pedig izgalmasabbá vált az enteriőr. Anját Michael zavarta meg a bámészkodásban, amikor megjelent mellette két pohár málnaillatú rosé borral.

- A kedvencem – mosolygott a férfira Anja.

- Tudom! – ölelte át a férfi. – Bevallom, készültem arra, talán ma az a szerencse ér, hogy meglátogatsz – kormányozta Michael Anját egy kényelmes kanapé felé. A kanapé egy óriási ablak előtt állt, ahonnét fantasztikus kilátást nyílt a városra. Csendesen kortyolgatták a bort, élvezték egymás közelségét, és a meghitt hangulatot, majd Michael a poharakért nyúlt, az asztalra tette, és Anjához hajolt. A csók felgyújtotta az érzékeiket, egyre többet és többet akartak egymástól. Michael lesimogatta a nőről a könnyű muszlinruhát, de Anjának sem volt nehéz dolga, kezei könnyedén utat találtak Michael pólója alá. Egymást simogatva csókolóztak, majd Michael felállt, és Anját magával húzva a hálószobába indult. Nem volt kérdés, nem voltak kételyek, mindketten ugyanazt akarták, ugyanazzal a szenvedéllyel. Az ágyra dőltek, és nem tudtak betelni egymással. Michael kutató keze bársonyos bőrt talált, Anja teste szebb volt annál is, mint amiről valaha álmodni mert. Kezei alatt karcsú, bronzbarna ívek kanyarogtak. A férfi szerette volna, ha legalább száz keze van, hogy mindenhol egyszerre érinthesse meg a nőt. Anja élvezte a férfi izmainak játékát kezei alatt, Michael kisportolt teste csodásan illett az ő lágy hajlataihoz. Sóhajaik egyre mélyebbek lettek, úgy kapkodták a levegőt, mintha maratont futottak volna. Az egyik csók a másikba ért, egyetlen pillanatra sem akarták elengedni egymást. A nő teste ívben feszült a férfiéhez, csodás hajzuhataga beborította mindkettőjüket. Anja mélyen beszívta a levegőt, amikor Michael beléhatolt, pillantásuk összekapcsolódott, ahogy egy ütemre mozdultak. Anja testében az apró remegések egyre erősödtek, ahogy az extázishoz közeledtek. Michael alig tudta visszafogni magát, annyira csodás élmény volt Anja lüktető forrósága. A csúcspont igazi robbanásként rázta meg mindkettőjüket. Hihetetlen élmény volt, a levegő vibrált körülöttük, és ez a csodás érzés mintha sohasem ért volna véget. Ahogyan vágyuk elcsitult, egymáshoz simulva feküdtek, bódultan az átélt örömöktől. Nem szóltak, de nem is volt rá szükség, szavak nélkül is ugyanazt érezték mind a ketten. Mielőtt egymás karjában elaludtak volna, Anja fejében még megfordult a gondolat, hogy haza kellene mennie, de képtelen lett volna kiszakítania magát Michael ölelő karjai közül. 

Kedves Olvasóim!

 Kedves Olvasóim, ha még vagytok

- és remélem, hogy vagytok -,

szent esküvéssel fogadom, hogy

egy héten belül jön a folytatás!!!

Köszönöm a türelmet és a kitartást!

A szerelem New Yorkba érkezik - 14.

Anja egy kupac papírlappal a kezében, fejét lehajtva igyekezett Ms. Ritter irodájából visszajutni a hírszerkesztőségbe, amikor hirtelen mintha betonfalnak ütközött volna. Megtántorodott, a lapok szanaszét szóródtak, és csak egy jó reflexszel kinyújtott kar mentette meg Anját attól, hogy a fenekére essen. Felemelte a fejét, és éppen arra készült, hogy elnézést kérjen, amiért figyelmetlen volt, amikor egy mélykék szempár a torkára fagyasztotta a szavakat.

- Michael… - nyögte.

- Beszélnünk kell! – szólalt meg a férfi, ellentmondást nem tűrve, és egy néhány lépésnyire lévő ajtó felé húzta a lányt. Anja tiltakozni próbált, de mielőtt megtehette volna, a férfi már be is húzta egy raktárhelyiségbe, majd akkurátusan bezárta az ajtót, és a biztonság kedvéért az ajtónak is támasztotta a hátát.

- Napok óta próbálok tisztázni veled egy félreértést, és bármit is gondolsz, most meg kell hallgatnod! – mondta Michael, és a hangja nem hagyott kétséget a felől, hogy ezúttal beszélni is fognak egymással.

- Nem, nem kell, és megköszönném, ha kiengednél ebből a raktárból! – lépett hátrébb egy lépést a lány.

- Eszemben sincs addig, amíg végig nem halltattál! – rázta a fejét a férfi. A raktárhelyiség meglehetősen szűkös volt, magas polcok telepakolva tisztítószerekkel, csak egy aprócska ablakon szűrődött be némi fény. Az ajtónál álló, meglehetősen dühös férfi fenyegetően tornyosult a lány fölé.

- Ha arról akarsz meggyőzni, hogy az a szőke nő, aki úgy fonta magát köréd, mint egy kígyó, tulajdonképpen vadidegen számodra, és csakis a fizikai erőfölénye tette lehetővé, hogy lenyomja a nyelvét a torkodon, akkor felesleges erőlködnöd, biztosan nem fog menni! – csattant fel Anja.

- Pedig nagyjából ez a helyzet, attól eltekintve, hogy Kimberly nem idegen – mosolyodott el Michael. – Volt közöttünk egy futó viszony, de még Amber partyja előtt véget vetettem ennek a kapcsolatnak.

- Kár volt, mert látszólag remekül összeillettetek – gúnyolódott Anja.

- A látszat sokszor csal – mosolygott rendületlenül Michael, - és nem vall túlságosan kiforrott ítélőképességre, ha a látszatra alapozod a véleményedet.

- Az égvilágon semmi probléma nincs az ítélőképességemmel, de kíváncsi vagyok, hogy re egy ilyen szituációból milyen következtetést vonnál le?

- Az első pillanatban valószínűleg olyat, mint te – bólintott a férfi -, de a korrektség azt kívánja, hogy legalább egy lehetőséget adj a magyarázatra.

- A korrektség lehet – legyintett Anja, akit most már határozottan bosszantott ez a szituáció -, de az én érdeklődésem irántad nem terjed idáig.

- Nem? – lépett közelebb a lányhoz a férfi. Anja ösztönösen hátrálni kezdett, azaz csak kezdett volna, mert a mögötte lévő polc miatt hátrébb lépnie lehetetlen volt. A következő pillanatban a lány a férfi mellkasához szorult, acélos karok ölelték át, és Michael szája perzselő csókban olvadt össze Anjáéval. Abban a pillanatban, amikor a férfi megérintette, Anja minden ellenállása semmivé lett. Megadóan simult Michaelhez és átadta magát a csókjának. Csukott szemhéja mögött tűzijáték robbant, a testét olvadt aranynak érezte. Ahogy a férfi keze elindult lefelé a hátán, a bőrén a ruha alatt mintha szikrák pattogtak volna. Nem tudott, és nem is akart ellenállni a késztetésnek, hogy a lehető legszorosabban simuljon a Michaelhez. A férfi sem tudta volna elrejteni a vágyát, az egészen nyilvánvaló volt. Michael keze besiklott Anja blúza alá, hátának meztelen bőrét simogatta, érintése finom remegéseket indított el a lányban. Kezével a férfi hajába túrt, de ennél egyre többre és többre vágyott. Amikor Anja keze felfedezőútra indult Michael pólója alatt, a férfi is felnyögött, és ez a hang Anja testében újabb remegések forrásává vált. Nem tudni, meddig jutottak volna el egymás felfedezésében, ha nem próbál meg valaki benyitni a raktárba. Szétrebbentek, egy röpke pillanatig vágytól ködös tekintettel nézték egymást.

- Úgy tűnik, kissé hazudós vagy! – szólalt meg rekedten Michael. Anja szeme dühösen megvillant, majd elnevette magát.

– Igazán hatásos módszert találtál ennek bizonyítására! – mondta. Mivel a kint állónak feltett szándéka volt bejutni a raktárba, nem volt más választásuk, mint ajtót nyitni. A folyosón Amber állt.

- Mi történik itt? – kérdezte meglepetten.

- A női mosdóban elfogyott a légfrissítő, éppen azt kerestük – mondta ki Anja azt, ami először eszébe jutott.

- Na persze! És láthatóan nem találtátok meg! – nevetett fel csúfondárosan Amber, és Anja üres kezeire mutatott. – Már látom is a Times bulletinjének első oldalán a cikket arról, hogy hány újságíró kell egy flakon légfrissítő megkereséséhez a raktárban! Apropó – nyújtott oda egy köteg papírt Anjának -, gondolom, ezeket te veszítetted el a nagy sietségben, hogy minél előbb pótolhasd a hiányzó illatosítót!

- Köszönöm! – motyogta Anja, és e pillanatban csak arra vágyott, hogy minél előbb eltűnhessen onnét, de a sors nem kegyelmezett, mert ebben a pillanatban Daniel Black tűnt fel a folyosón.

- Mi ez a csődület? – érdeklődött a hírszerkesztőség ura, és fürkésző tekintetével majd felnyársalta a fülig pirult Anját.

- Semmi, csak többünknek támadt egyszerre ugyanaz az ötlete – szólalt meg Amber -, de már meg is oldottuk a problémát – lépett be a raktárba, és emelt le a polcról egy flakont. – Lisa, ugye elviszed ezt a mosdóba?

- Persze! – ragadta meg a légfrissítőt és a kínálkozó lehetőséget Anja, és megpróbálta méltóságteljes lépésekkel elhagyni a helyszínt.

- Akkor talán mindenki vissza is térhet a munkájához, ugye? – harsogta Daniel Black. – Michael, vedd fel a kapcsolatot a Posttal, a tegnapi értekezleten elhangzottaknak megfelelően. Tudd meg, ki foglalkozik a kolumbiai helyzettel, mielőtt elkezdenéd az utazást szervezni.

- Rendben! – válaszolt a férfi, és közben megpróbálta kitalálni, miről is lehet szó. Határozottan emlékezett ugyan arra, hogy előző nap részt vett egy megbeszélésen, ahol talán mégsem ártott volna odafigyelni legalább egy kicsit az elhangzottakra, amit meg is tett volna, ha gondolatai nem Lisa Hamilton körül forognak. Miután Black távozott, rövid gondolkodás után Ms. Ritter titkárságára indult, mert tudta, hogy ha valaki pontosan tudja, milyen utazásról van szó, az csakis Anita Sollen lehet. Mivel Anitával meglehetősen kedvelték egymást, a férfi biztosra vette, hogy a titkárnő kihúzza ebből a csávából.

            Miután Anja visszatért az asztalához, azon kapta magát, hogy sehogyan sem sikerül a munkájára koncentrálnia. Egy idő után belátta, hogy ez a nap az ördögé, már ami a munkát illeti, és csak a túlélésre játszott. Éppen az óráját nézte, és örömmel látta, hogy alig egy óra van hátra a munkaideje végéig, amikor a számítógépe új e-mail érkezését jelezte. Az üzenetre kattintott.

Feladó: michael.scott@thenewyorktimes.ny.usa

Címzett: lisa.hamilton@thenewyorktimes.ny.usa

A „kis hazudósnak”: 18 óra, mélygarázs, C6-os parkoló.

Anja mély lélegzetet vett, és éppen csak egy pillanatig gondolkodott, mielőtt megírta volna a választ.

Feladó: lisa.hamilton@thenewyorktimes.ny.usa

Címzett: michael.scott@thenewyorktimes.ny.usa

Ott leszek!

Pontosan egy óra múlva lifttel a mélygarázsba ment, és a C6-os parkolót kereste. A férfit látta meg először. Mosolyogva várta egy nagy, ezüstszínű, európai terepjáró mellett. Anja szóra nyitotta a száját, de Michael magához húzta és megcsókolta. Ez a csók is ugyanolyan elemi erővel hatott az érzékeikre, mint a takarítószeres raktárban elcsattant előző próbálkozás. Meghitt ölelkezésüket most a parkolóba érkezők zavarták meg, úgyhogy inkább beültek a kocsiba és kihajtottak a parkolóból. Anja nem tudta, hová mennek, de ez most nem is volt fontos, Michaelre bízta magát. Szótlanul autóztak a csúcsforgalomban, majd leparkoltak.

- Imádom a Central Parkot! – mondta Anja, mikor kiszálltak az autóból. Michael a kezét nyújtotta, így indultak el. A klimatizált kocsi után letaglózóan hatott rájuk a hőség. A Central Parkban sok városlakó keresett enyhülést. Néhány percnyi séta után azért találtak egy csendes zugot, ahol leülhettek. A parkban enyhe szellő fújt, az árnyas fák megszűrték a napfényt. A padon ülve Anja hátrahajtotta a fejét, nekitámasztotta Michael vállának. A férfi kedvtelve nézte a lány karcsú nyakát, mellének ívét, ahogyan emelkedett és süllyedt a lány légzésének ütemére. Anja selymes haja Michael karjához ért, és a férfi nem is tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ujjait a vörösesbarna hajzuhatagba temesse. A lány lehunyt szemmel élvezte az érintést.

- Ez csodás! – suttogta a férfi, és Anja szájához hajolt. A tűzijáték újra kezdődött, a bizsergés, a remegés, ahogy minden idegszáluk megfeszült, hogy minél jobban érezhessék egymást. Komoly oxigénhiány fenyegette már mindkettőjüket, mikor végre el tudták engedni egymást.

- Ha nem vigyázunk, ebből közszeméremsértés lesz! – rázta meg a fejét Michael, azt remélve, hogy elméje is kitisztul kissé.

- Már látom is magam előtt a bulvárlapok szalagcímeit: Michael Scottot, a New York Times sztárriporterét a Central Parkból vitték el a rendőrök, mert a nyugalom megzavarására alkalmas, erkölcstelen viselkedést tanúsított – mondta nevetve Anja.

- Nem egyedül ülnék abban a fogdában – figyelmeztette a lányt Michael, majd néhány centivel arrébb húzódott a padon. – Nem érhetek hozzád, mert tényleg nem tudok uralkodni magamon!

- Ezt bóknak veszem!

- Nemcsak szép, hanem okos is! Lenyűgöző kombináció!– gúnyolódott viccesen Michael. – Ez nem bók, hölgyem, ez a színtiszta igazság!

- Csak ne legyen olyan nagyra az intellektusával, uram! – vágott vissza Anja. – Bizonyos körülmények között Önnek is fölöttébb nehezére esik gondolkodni!

- De ezek a körülmények egyáltalán nem nevezhetőek kellemetlennek! – nyújtotta ki a lány felé a kezét Michael, de Anja aprót sikkantva arrébb csúszott a padon, és megjátszott félelemmel emelte maga elé a kezét. A férfi utána nyúlt, magához rántotta, és újabb csókkal bizonyította be, mennyire igaz, amit az előbb állított. A csókot az előbbihez hasonló okból – lásd: akut oxigénhiány – hagyták csak abba.

- Úgy viselkedem, mint egy kamaszlány – korholta magát Anja.

- És ez miért baj?

- Nem szeretem, ha elveszítem a kontrollt az események felett.

- Azt észrevettem. Pedig egy kis könnyedség sokszor nem árt!

- Egy kicsi tényleg nem – nézett Anja mélyen Michael szemébe -, de amikor se nem látok, se nem hallok…

- Mint például most?

- Mint például most.

- Ezt most én veszem bóknak – húzódott mosolyra Michael szája, - és annál nagyobb bóknak számít, mert komoly kétségeim voltak afelől, hogy a Jéghercegnő szívét képes leszek-e megolvasztani valaha is.

- Jéghercegnő? – kerekedtek el Anja szemei.

- Nem is tudtad? Nincs olyan férfi a szerkesztőségben, akinek ne lennének veled kapcsolatos kéjes gondolatai, de csak kevesekről feltételezem, hogy próbálkozni is mernének nálad.

- Kéjes gondolatok? – ragadt le ennél a témánál Anja. – Ez túlzás. Azért legalább egy olyan férfi biztosan van, akinek nem szerepelek az álmaiban.

- Ki lenne az? – rázta a fejét kételkedve Michael.

- Daniel Black!

- Hogy ki? – kacagott fel a férfi. – Pont Black? Ő kifejezetten az a típus, aki a legyet is elkapná röptében, ha tudná! A legnagyobb trófeának tekintené, ha megkaphatna téged, és pontosan azért viselkedik olyan kibírhatatlanul veled, mert egyrészt genetikailag ilyen, másrészt tudja, hogy semmi esélye!

- Ebben lehet valami… - gondolkodott el Anja. – Engem Black annyira hidegen hagy, hogy nem is gondolkodtam el azon, miért ennyire ellenséges velem. De mi ez a Jéghercegnő-dolog, amit mondtál?

- Van benned valami távolságtartás, szinte fensőbb rendűség, olyan tartás és elegancia, amitől az emberek ösztönös tisztelettel néznek rád, és a férfiak nem mernek rád hajtani.

- Aki nem mer, az nem is nyerhet! – viccelődött a lány.

- És ez az én szerencsém is – vette fel a fonalat Michael -, így nincs konkurenciám, és zavartalanul küzdhetek a kegyeidért.

- Egészen biztos vagy ebben? – incselkedett vele Anja.

- Nem, nem vagyok – komorodott el a férfi. – Mi a helyzet Evansszel?

- Kivel? – csodálkozott a lány.

- A rózsalovaggal – utalt Michael arra a hatalmas rózsacsokorra, amit néhány nappal azelőtt küldött Evans a lánynak.

- Á, Eric… - gondolkodott el Anja, és szándékosan nem nézett a férfira. – Eric és közöttem nem történt semmi. Nem úgy, mint…

- … Kimberly és közöttem, ugye, ezt akartad mondani? – fejezte be a gondolatot Michael. – Azt hittem, hogy ezen már túl vagyunk. Egyébként nem is baj, hogy felhoztad ezt a kérdést, mert a látszat ellened is szólhatna.

- Eric Evansszel együtt vacsoráztunk egy belvárosi étteremben, és eközben senki nem látott bennünket egymásra tekeredni, úgyhogy nem hasonlítható össze a két szituáció – lamentált Anja.

- És utána?

- Mi után?

- Vacsora után?

- Vacsora után … tulajdonképpen miért gondolod, hogy számon kérheted, kivel, hová megyek és miért? Nem vagy a sem férjem, sem az apám, sem a barátom…

- … és gyakran szoktál idegenekkel csókolózni raktárakban és parkokban?

- Ez már több a soknál! – pattant fel a padról Anja, és el is ment volna, ha Michael nem állítja meg, de megtette. Megállította, és újból megcsókolta. Nem kért erre engedélyt, valószínűleg nem is kapott volna, egyszerűen csak lecsapott a lány szájára, és újra megtörtént, ami lassan már szokásukká vált: az értelem és akarat fölött a vágy vette át az uralmat.

- Két dolgot már biztosan nagyon jól tudunk együtt csinálni: csókolózni és veszekedni – állapította meg Michael, amikor elengedték egymást, hogy levegőt vegyenek. – De engem az is érdekelne, mi az, amiben még jók lehetünk együtt?

- Lenne kedvem kideríteni! – nevette el magát Anja, és a közöttük lévő feszültség úgy szállt el, akár egy sóhaj. Anja az órájára nézett, és sajnálattal közölte, hogy mennie kell. Valóban fontos volt hazamennie. Az édesanyjával megegyeztek, hogy aznap este feltétlenül hosszabban is elbeszélgetnek, és ehhez a beszélgetéshez nyugalomra és egyedüllétre volt szüksége. Kézen fogva sétáltak ki a parkból, ahogyan érkeztek, és Michael visszavitte Times épületéhez Anját a kocsijáért. A parkolóban még egy csókot már nem mertek megkockáztatni, egy röpke ölelés után mindketten hazahajtottak.

A szerelem New Yorkba érkezik - 13.

Másnap Michael hiába kereste Anját a szerkesztőségben, hogy tisztázzák a félreértést, a lány szabadnapos volt. Lakásának teraszán a kávéját kortyolgatta, és azon bosszankodott, miért nem tudja végre túltenni magát a csalódottságán, amit Michael okozott. Nagyon tetszett neki a férfi, bár ezt önmagának is nehezen vallotta be, és az is tény, hogy a munkahelyi légkört is alaposan elrontja, ha ezek után kerülgetnie kell Scottot. Tűnődéséből a telefon csörgése riasztotta fel, édesanyja érdeklődött arról, nem tartaná-e időszerűnek, hogy hazalátogasson. Anja megnyugtatta az édesanyját, hogy tökéletesen jól érzi magát New Yorkban, és ígéretet tett arra, hogy gondolkodik a londoni látogatáson. Ezt az ígéretét ugyan a közeljövőben nem szándékozott betartani, és az sem volt maradéktalanul igaz, hogy semmi gondja sincsen, de nem akarta aggasztani az édesanyját. Az e-mailjeit olvasgatta éppen, amikor új üzente érkezett.

Feladó: eric.evans@thenewyorkpost.ny.usa

Címzett: lisa.hamilton@thenewyorktimes.ny.usa

Kedves Lisa, alig várom a ma esti találkozónkat! Vacsoránk helyszínéül az Intense-re gondoltam, remélem, elégedett lesz a választásommal. Este 9 órára foglaltattam asztalt, de azt nem beszéltük meg, hová menjek magáért. Kérem, küldje el nekem a címét! Eric

-         Azt azért nem – gondolta Anja, és már írta is a választ.

Feladó: lisa.hamilton@thenewyorktimes.ny.usa

Címzett: eric.evans@thenewyorkpost.ny.usa

Kedves Eric, ha magának is megfelel, találkozzunk az étteremben. Üdv: Lisa Hamilton

Miután elküldte az üzenetet, elgondolkodva dőlt hátra a székében. Egyelőre nem tudta, mihez is kezdjen Evansszel, a vacsorameghívásra is inkább dühből, mint valódi érdeklődésből mondott igent, de ha már így alakult, remélte, hogy kellemesen telik majd az estéje.

Michael Scottnak eközben igencsak nehezére esett a munkájára koncentrálnia. Egy meglehetősen unalmas, de annál fontosabb értekezleten ült, és azon kapta magát, hogy a figyelme minduntalan elkalandozik. Filmszerűen pergett le előtte az a néhány pillanat, amíg a karjaiban tarthatta Lisa Hamiltont. Kristálytisztán látta maga előtt a lány gyönyörű szemeit, szinte érezte bőre bársonyát, hajának illatát.

- … akkor ebben meg is egyeztünk, ugye, Michael, te is egyetértesz? – zökkentette ki Daniel Black hangja Michaelt az ábrándozásból.

- Persze – mondta, bár fogalma sem volt, mivel is értett egyet. Gondolta, egy kávé talán segítene helyrebillenteni igencsak elkószált figyelmét, ezért a kantin felé indult.

- Michael, ülj ide mellém! – invitálta Amber, aki szintén kávészünetet tartott. – Egy kicsit nehezen ébredtem ma fel, a tegnapi buli után – mosolygott a férfira.

- Igen, a tegnapi buli – mormolta Michael.

- Az, ahonnét elrohantál – emlékeztette Amber. – Most már hajlandó vagy elárulni végre, miért volt olyan sürgős a távozásod?

- Nem szeretnék beszélni erről – mondta a férfi, azon törve a fejét, hogyan szabadulhatna, de pechje volt, mert Amber tovább kérdezősködött.

- Csak nem Kimberly volt az oka? Néhányan, akik látták, mi történt, azt mondták, meglehetősen feldúlt téged a felbukkanása. Miért? Már nem vagytok együtt?

- Apropó, Kimberly – szólt Michael -, nem tudod véletlenül, hogy került oda?

- Tegnapelőtt összefutottam vele, és akkor említettem, hogy partyt rendezek. Nem tudtam, hogy nem szívesen látod őt ott – fagyott le a mosoly Amber arcáról.

- Valóban nem örültem neki, de ne aggódj, ez nem a te hibád – igyekezett őt megnyugtatni a férfi. – Veled ellentétben Kimberly viszont pontosan tudta, hogy nem örülnék neki a partydon, annál is inkább, mert ha magammal akartam volna vinni, én hívtam volna meg. A szakításunkat ugyan nem hozta címoldalon a Times, de Kimberlynek azért szóltam róla.

- Sajnálom – ingatta a fejét Amber.

- Ne sajnáld, nem Kimberly volt életem nagy szerelme.

- Akkor ki az? – incselkedett Amber.

- Természetesen te! – mosolyodott el végre Michael. – Bocsáss meg, kérlek, beszélnem kell Tommal – intet búcsút Ambernek, és kollégájához csatlakozva, élénk beszélgetésbe merülve kisétált a kantinból.

Háromnegyed kilenc volt, amikor Eric Evans besétált az étterembe. Az Intense rendkívül divatos hely volt, és Eric is csak annak köszönhette, hogy egyik napról a másikra kapott asztalt, hogy régi barátja volt a tulajdonos. A bejáratnál álló csinos, fiatal lány ismerősként üdvözölte Ericet. – Az asztal természetesen már készen áll, Mr. Evans – kísérte a helyére a maitre d’ôtel a vendéget. – Inna esetleg valamit, amíg várakozik?

- Nem, köszönöm, inkább később – hárította el a szíves kínálást. Elégedetten nézett körül. Az étteremben – nevével ellentétben – kifejezetten nyugodt légkör uralkodott, a hangulat inkább a hétvégi éjszakai bulikon pörgött fel. Ericnek nem kellett sokáig várnia, pontosan kilenc órakor a recepciós az asztalához kísérte Lisa Hamiltont.

- Lisa, maga gyönyörű! – mondta őszinte csodálattal a hangjában, miközben hellyel kínálta a nőt. Lisa egy hattyú kecsességével foglalt helyet.

– Maga is nagyon jól fest – viszonozta a bókot, és valóban, Eric kifejezetten vonzó volt sötétszürke, nyári öltönyében, világosszürke ingjében.

A pincér már ott is termett az asztaluknál, átadta az étlapot és az itallapot. Anja egyelőre ásványvizet kért.

- Mindenben ilyen visszafogott? – kérdezte Eric.

- Még nem döntöttem el, hogy mit eszem, addig megfelel az ásványvíz is – adott kitérő választ Anja.

- Válasszon kedvére – nyújtott át egy étlapot a férfi Anjának. Amíg Anja az étlapot tanulmányozta, Eric kedvtelve jártatta a szemét partnernőjén. Az olívzöld nyári nadrágkosztüm tökéletesen illett a helyhez és az alkalomhoz, szépen kiemelte Anja napsütötte bőrét és vöröses, aranyban játszó barna haját. Karcsú nyakán vékony aranylánc csillogott, csuklóját finom művű ékszer fogta át, fülében apró láncon csillagok táncoltak minden mozdulatára. Ahogyan az étlap fölé hajolt, haja az arcába hullott, amit türelmetlen mozdulattal söpört félre. Ericet lenyűgözte az a természetes báj és finomság, ami a nőből árad. Anja döntött: naphalat kért spárgával. Ez Ericnek is megfelelt. Miután megrendelték az ételt, Anja a kedvencét, félszáraz rosé bort kért.

- Kérem, Lisa, meséljen magáról.

- Mégis mire kíváncsi?

- Mindent tudni szeretnék a gyönyörű Lisa Hamiltonról! Maga nem amerikai, ugye?

- Ennyire látszik rajtam? – nevetett fel könnyedén Anja.

- A kiejtése nem amerikai, inkább angol.

- Valóban, Angliából jöttem, alig több mint fél éve élek New Yorkban.

- És mi hozta el ide a ködös Albionból?

- A kalandvágy.

- Megtalálta, amit keresett?

- A kalandot? … Ahogy vesszük. A Times-nál dolgozni elég nagy kihívást jelent.

- Azt elhiszem – mosolygott Eric. – Mi a Postnál csak irigykedhetünk a Times-ra.

- Azért magának sincs semmi szégyellnivalója. Úgy hallottam, hogy a lapjánál nagy becsben tartják.

- Érdeklődött utánam?

- Nem kellett különösebb erőfeszítéseket tennem – mosolygott Anja. – Maga a Post vezető külpolitikai tudósítója, és komoly hírneve van újságíró-berkekben.

- Jól esik, hogy ezt mondja – húzta ki magát ültében Eric. – De rólam elég is ennyi. Mit csinált Angliában, mielőtt New Yorkba jött?

- Egyetemre jártam, diplomát szereztem, és célként tűztem ki magam elé, hogy bejutok az újságírás fellegvárába, oda, ahol a legtöbbet tanulhatok a legjobbaktól.

- Magának is nagyon jónak kell lennie, ha egyből felvették a New York Times-hoz.

- Azért nem főszerkesztőnek alkalmaztak, csak gyakornoknak – nevette el magát Anja.

- És azt rebesgetik, hogy máris üstökösként ragyog a gyakornokok között.

- Ezt meg miből gondolja?

- Én is kérdezősködtem magáról egy kicsit – vallotta be Eric -, és úgy hallottam, hogy szupercsapatként emlegetik magát és Michael Scottot.

- Michael nagyon tehetséges újságíró, és nem fél, ha a bőrét vásárra kell vinni – védte reflexből Scottot Anja.

- Nem állítottam az ellenkezőjét.

- Nem, de Michael nem kedveli magát, és az a benyomásom, hogy maga sem kedveli őt. Miért?

- Nem muszáj nekünk Scottról beszélgetni, ugye? – terelte más síkra a beszélgetést Eric, és ezt Anja egyáltalán nem bánta. Közben megérkezett a vacsorájuk is: a naphal omlós volt, és rendkívül ízletes, és Anja kedvencét, a spárgát is remekül készítették el. Néhány percig elmerültek az étel élvezetében, közben Eric kedvtelve nézte gyönyörű partnernőjét, s miközben nézte, rendkívül ismerősnek találta.

- Lisa, nem találkoztunk mi már valahol? Egy ilyen csodás nőt, mint maga, nem könnyen felejt el az ember!

- Nem hinném – érkezett a válasz, talán túlságosan is gyorsan ahhoz, hogy Eric riporteri ösztöne felébredjen. Ahogyan a nő félrenézett, ahogyan megremegett a keze, az nem lehet véletlen!

Anja fejében száguldoztak a gondolatok. – Az nem lehet, hogy pont egy újságíró ismerjen fel! Az mindent tönkretenne! – rémült meg. – Azt mondják, a világon mindenkinek van legalább egy hasonmása – jegyezte meg könnyedén, miután visszanyerte az önuralmát. – Bizonyára csak hasonlítok arra a nőre, akire emlékszik.

- Meglehet – hagyta rá Eric, és témát váltott. – Hogy tetszik magának New York?

- Igazán remekül érzem magam a városban, eddig még nem okozott csalódást – lélegzett fel Anja, és a vacsora hátralévő részében semleges témákról beszélgettek. Eric igazán élvezte a társalgást, és Anját is meglepte, milyen szórakoztató a férfi. Desszertnek csokoládéhabot választottak, a rosé bor ahhoz is remekül illett. Anja sokat nevetett a férfi anekdotáin, Eric pedig nem tudott betelni a nő szépségével, és azzal az arisztokratikus bájjal és kecsességgel, amely áthatotta minden mozdulatát. Tizenegy óra is elmúlt már, amikor Anja az órájára nézve megállapította, hogy későre jár, neki pedig másnap dolgoznia kell, úgyhogy ideje befejezni az estét. Eric diszkréten rendezte a számlát, és felajánlotta, hogy hazaviszi Anját. Az udvarias ajánlatot Anja azzal utasította vissza, hogy meglehetősen messze lakik, és a taxi is biztonságosan hazaviszi. Eric nem akart erőszakosnak tűnni, úgyhogy amikor megérkezett a taxi, udvariasan besegítette Anját, és abban a reményben vett búcsút a nőtől, hogy ezt az estét hamarosan megismétlik majd.

A szerelem New Yorkba érkezik - 12.

Kedves Olvasóim!

Tudom, hogy most az eddigieknél jobban megvárattalak Benneteket a folytatással, de nagyon remélem, hogy nem pártoltatok el sem tőlem, sem Anjától és Michaeltől, és hogy nem okozok csalódást az alábbiakban olvasható epizóddal. Kellemes szórakozást!

* * * * *

- Milyen kellemes meglepetés! Amber nem is említette, hogy te is itt leszel – szólalt meg a férfi. 

- Nekem sem olvasta fel a vendéglistát – vágott vissza Anja, derűs mosollyal. – Amberen és rajtad kívül senkit sem ismerek itt – nézett körül. Michael karon fogta a lányt, és kisétáltak a kertbe. Amber házának kertje nem volt túl nagy, de rendkívül ötletesen tervezett, a gyepet elszórtan illatozó virágok csoportjai ölelték körül, és a kerttervezőnek gondja volt arra is, hogy egy-két intim zugot is létrehozzon. Michael egy ilyen zug felé vezette Anját. Miközben átsétáltak a kerten, egy asztalról két pohár koktélt emelt el Michael, és az egyiket Anja kezébe adta. Még néhány lépés, és egy édes illatot árasztó, apró, fehér virágú bokrok által övezett tisztáshoz értek. A tisztáson egy pad állt, ide telepedett Anja Michaellel.

- A washingtoni vacsoránk óta várok arra, hogy újra kettesben lehessek veled.

- Ugyan miért? – nézett Anja huncut mosollyal a férfira.

- Úgy éreztem, hogy ott megtört a jég kettőnk között.

- Ha arra gondolsz, hogy felülvizsgáltam a rólad alkotott véleményemet, akkor igazad van.

- Nem csak arra – nyúlt Michael a lány kezéért. – Aznap este a hotelszobád ajtajában valami vibrálást éreztem közöttünk. Amióta megláttalak, csodálom a szépségedet, a tartásodat. Van benned valami ellenállhatatlanul vonzó – lehelt csókot a lány tenyerébe Michael. Anja zavartan az italába kortyolt, de nem húzta el a kezét. Az a helyzet állt elő hirtelen, ami nem sokszor fordult elő vele: nem tudott mit mondani. Saját ellentmondásos érzései kötötték le a figyelmét. Michael nem szólt, hagyta a lányt elmerülni a gondolataiban. A lenyugvó nap fénye vörösre festette a tájat. A kertben kigyúltak a lámpák, a ház felől zeneszó hallatszott. Az édes-bús dallamok hallatán Michael gyengéden felhúzta Anját a padról, és egymáshoz simulva táncolni kezdtek. Anja élvezettel szívta be a férfi fűszeres parfümjének illatát, de Michael is egészen elbódult a nő hajából áradó virágillattól. Ösztönösen is tökéletes összhangban mozdultak együtt. A zene már elhallgatott, de ők még egymáshoz simulva álltak. Anja lassan felemelte a fejét, és Michael égkék szemeibe nézett. Nem szóltak, csak elvesztek egymás pillantásában. A csók olyan természetes, olyan édes volt! Váratlanul, villámcsapásként száguldott végig ereikben a vágy. A férfi keze a nő hajába túrt, a nő a férfi derekát ölelte, majd kezét tétován Michael arcához emelte. A levegő felforrt, majd mintha eltűnt volna körülöttük, csókjuknak légszomjuk vetett véget. Zihálva nézték egymást. Ha nem egy kertben álltak volna…, de ott voltak, így, ahogy csitult szívverésük hevessége, lassan távolabb léptek egymástól, de kezeik nem engedték el a másikét.

- Lisa… - köszörülte meg a torkát Michael, de nem derült ki, mit akart mondani, mert hirtelen Amber tűnt fel mellettük.

- Már mindenhol kerestelek benneteket, azt hittem, köszönés nélkül itt hagytátok a bulit – csicseregte Amber, aki nem látszott észrevenni, milyen jelenetbe csöppent éppen. – A vacsorát már tálaltuk, és ha nem igyekeztek, még a végén éhen maradtok!

- Köszönjük – szólt Anja, és Amber mellé lépve a ház felé indultak. Michael – mit is tehetett volna mást – csatlakozott kettősükhöz. Amber vidáman sorolta, milyen finomságok várják az éhes társaságot. A kerti asztalok körül már nagy volt a nyüzsgés, a vendégek tányérjaikra halmozták az ételt. Anja elnézést kért Ambertől, és a házba lépett, a mosdót keresve. A fürdőszobában hideg vízzel hűtötte az arcát, és a tükörbe nézve kérdezte önmagától, mihez is kezdjen ezzel a helyzettel. Tagadhatatlan, hogy Michael vonzotta őt, és tulajdonképpen nem is lett volna ellenére, hogy románcba kezdjen vele, de Michael nem tudta, kicsoda ő valójában, és aggódott, hogy ha egy kapcsolat hazugságra épül, annak nem lehet jó vége, viszont nem tudta elképzelni, hogy Michael elé álljon, és elmondja önmagáról az igazságot. – Nem most fogom megtalálni a választ erre a problémára – gondolta, és kisétált a házból a kertbe. Tekintete Michaelt kereste, és amit látott, attól meghűlt az ereiben az imént még tűzforrón száguldó vér. Michael Scott ugyanis egy szőke hajzuhatag alá temetkezett, melynek karcsú tulajdonosa úgy tekeredett a férfira, mint egy kígyó. Anjának újra felforrt a vére, de most nem a szenvedély, hanem a harag tüzelte fel. Néhány pillanatig nézte az elé táruló jelenetet, majd a kijárat felé indult. Útközben összefutott Amberrel.

- Hová ilyen sietve, Lisa? – kérdezte a vendéglátó. – Nem érzed jól magad nálam?

- Kérlek, Amber, bocsáss meg – motyogta Anja -, rettenetesen megfájdult a fejem, jobb lesz, ha most hazamegyek és ágyba bújok.

- Jobbulást! – nézett sietve távozó barátnője után Amber. Anja kiment a kapun, és szinte vakon indult el. Már legalább tíz perce gyalogolt, amikor eszébe jutott, hogy taxit hívjon. A taxi néhány percen belül megérkezett, és alig negyven perc múlva Anja már otthon is volt. A lakásba lépve lerúgta a cipőjét, egy gin-tonicot kevert magának, a telefonért nyúlt és az erkélyre indult. Az egyik székben elnyúlva nagyot kortyolt az italból, miközben a kapcsolásra várt.

- Gabrielle Mercier – szólalt meg a telefonban barátnője kedves hangja.

- Szia Gaby! Örülök, hogy hallak!

- Mi a baj? – kérdezte kertelés nélkül Gabrielle.

- Miből gondolod, hogy baj van?

- Anja, régóta ismerjük már egymást, a hangod színéből tudom, hogy most bánt valami. Gondolom, azért hívtál fel, hogy megoszd velem, mi a gond!

- Igazad van – mosolyodott el Anja. – De jó lenne, ha itt lehetnél most velem!

- Ennyire nagy a baj?

- Nem, … vagyis … nem tudom. De tudod, hogy mindig örülök neked!

- Persze! De te ritkán vagy bizonytalan, valami nagy dolognak kellett történnie, ha így kibillentett a lelki egyensúlyodból! Fogadjunk, hogy pasi van a dologban!

- Tényleg jól ismersz! – kortyolt újra a koktélba Anja. – Scottról van szó.

- Scottról? Nem Michaelről? Te tényleg dühös vagy rá! Mit követett el az a fickó?

- Ma Amber kisebb összejövetelt rendezett, amelyre mind a ketten hivatalosak voltunk. Az este szépen indult, Michael elképesztően vonzó volt, és nem is rejtette véka alá az érdeklődését irántam. Egy finom koktél, halk zene a kert egyik eldugott zugában, távol a kíváncsi szemektől…

- … és?

- … és megcsókolt. Az a csók, Gaby… olyan volt, mintha megmozdult volna alattam a föld!

- Ez jól hangzik!

- Ez igen, de azután…

- Minden szót úgy kell kihúzni belőled?

- Amber hirtelen megjelent, és vacsorázni hívott bennünket. Egyáltalán nem volt étvágyam…

- … mondjuk azt nem csodálom!

- Bementem a házba, és mosdóban azon gondolkodtam, bele merjek-e bonyolódni egy kapcsolatba Michael-el.

- Ez miért volt kérdés?

- Gaby, nagyon jól tudod te is, hogy engem itt valójában senki sem ismer, senki sem ismeri Anja hercegnőt, csak Lisa Hamiltont.

- Na és?

- Az itteni életem egy nagy hazugság.

- És úgy gondolod, hogy Michael Anja hercegnőt nem tudná szeretni?

- Nem tudom … ez nehéz kérdés … de most már úgyis mindegy.

- Mindegy?

- Igen, mert amikor újra kiléptem a házból, Michaelt csókolózni láttam egy szőkével.

- … hogy mit láttál?

- Gaby, amikor utoljára beszéltünk, még nem volt gond a hallásoddal! Vadul csókolózott egy szőke nővel, nem sokkal azután, hogy engem csókolt meg.

- Hoppá, ez tényleg védhetetlennek tűnik – mondta csalódottan Gaby, mert nem erre számított. Neki Michael kifejezetten szimpatikus volt, és határozottan az volt az érzése, hogy remekül összeillenének Anjával. De a látszat, úgy látszik, csalt, mert valóban nehezen lenne magyarázható mindaz, ami történt.

- És most mihez kezdesz? – kérdezte Gaby hosszú hallgatás után.

- Mihez is kezdhetnék? Tudomásul veszem, hogy a Michael Scottal kapcsolatos első megérzéseim voltak helyesek. A szerkesztőségben majd átnézek rajta, mint az ablaküvegen, és igyekszem mindent megtenni azért, hogy elkerüljem a közös munkát.

- Valószínűleg ez lesz a legnehezebb, tekintettel arra, hogy mesélted, milyen elégedettek voltak az első közös projektetekkel.

- Azon a hídon majd akkor megyek át, ha odaérek, mármint erre a problémára majd akkor keresek megoldást, ha aktuális lesz.

- Anja, Michael Scott nem érdemli meg, hogy szomorkodj miatta! Megtetszett, de nem jött be, ennyi. Annyi férfi van még a világon…

- … nekem nem kellene „annyi”, csak egyetlen olyan, aki megbízható, becsületes, nem akar átverni, és nem kell neki rajtam kívül senki más.

- Mindannyian erre vágyunk! – sóhajtott nagyot Gaby. – Fiatal vagy, gyönyörű és okos, előbb-utóbb megtalálod a hercegedet te is.

- Én pont herceget nem szeretnék, ismerve a felhozatalt – nevette el magát Anja, és ez a nevetés oldotta annyira a hangulatot, hogy a lányok a már megszokott évődős-viccelődős csevegésbe kezdhettek. Anja örömmel hallgatta, hogy Gaby milyen kalandokat él át a Le Monde-nál, és nevetve emlegettek fel néhány kedves emléket is még közös párizsi éveikről. Azzal az ígérettel vettek búcsút egymástól, hogy hamarosan szerét ejtik újra egy személyes találkozónak, akár úgy is, hogy Anja Párizsba repül – amihez egyébként akár most is igen nagy kedve lett volna. Miután elbúcsúzott a barátnőjétől, Anja zuhanyozni indult. Elalvás előtti utolsó gondolata mégis Michael Scott volt, mert bármit is tett csókjuk után a férfi, azt a csókot csak nem tudta elfelejteni.

- Kim, te mégis mit művelsz? – próbálta Michael lefejteni magáról a szőke szépséget. – És egyáltalán: hogy kerülsz ide? Honnan tudtad, hogy itt leszek?

- Megvannak a magam forrásai – mosolygott elbűvölően Kimberly Michaelre, és egyáltalán nem szándékozott megkönnyíteni a férfi szabadulási kísérletét. – Azt viszont igencsak zokon veszem, hogy nem hívtál el magaddal erre a partyra.

- Mégis miért hívtalak volna? Mi nem vagyunk együtt, nincs közöttünk kapcsolat, és ezt nagyon pontosan az értésedre is adtam – szabadult ki végre Michael a nő szorításából.

- Michael, ezt te sem gondoltad komolyan – mosolygott rendületlenül a szőkeség. – Legalábbis amikor utoljára találkoztunk, egyáltalán nem esett nehezedre ágyba bújni velem!

- Nem azt mondtam, hogy sohasem volt közöttünk semmi, de ennek már vége, értsd meg! Világosan megmondtam, hogy nem akarok tőled semmit, és ez a véleményem nem változott! Kérlek, hagyj végre békén! – Michael most már igazán dühös volt! Elfordult Kimberlytől, és gyors léptekkel a ház felé indult, remélve, hogy a nő nem követi. A bejáratnál futott össze Amberrel.

- Nem tudod, hol van Lisa? – kérdezte.

- Most ment el, azt mondta, megfájdult a feje, de eléggé feldúltnak látszott. Te talán tudod, mi baja lehet?

- … nem – válaszolt kis tétovázás után Michael, majd maga is az ajtó felé lépett. – Amber, nagyon köszönöm a meghívást, de ha megbocsátasz, most nekem is mennem kell – ölelte meg könnyedén a nőt, és már ott sem volt. Dühösen elsietett az utca végéig, és közben Anja mobilszámát hívta. – A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Kérem, hagyjon üzenetet! – hallotta a hangpostát. Egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy üzenetet hagy, majd megszakította a vonalat. – Ezt nem így kell elintézni – gondolta, de hogy akkor mégis hogyan, arra nem volt ötlete. Taxit hívott és hazament. Elmondhatatlanul dühös volt Kimberlyre. Biztos volt abban, hogy Lisa azért rohant el, mert meglátta őt, amint Kimberly ráakaszkodott és megcsókolta. Egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy Lisát felháborította a látvány. Annyira vonzotta őt ez a nő, amennyire talán még soha senki, és most, alig hogy elkezdődött közöttük valami, már véget is ér, ráadásul minden egy ilyen kis lotyó miatt, mint Kimberly. Michaelben forrt a méreg, és a legjobban a tehetetlenség érzése zavarta: nem szokott hozzá, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amit nem irányíthat, és végképp szokatlan volt a számára, hogy nincs terve egy probléma megoldására. Úgy érezte, a legjobb esetben is arra számíthat, hogy Lisa elfogadja a történtekre azt a képtelen magyarázatot, ami nem más, mint az igazság.

Másnap reggel Anja egy meglehetősen zaklatott éjszaka után érkezett meg a szerkesztőségbe. Csak úgy sütött belőle a távolságtartás, annyira, hogy még Daniel Black is jobbnak látta, ha kitér az útjából. Leült az asztalához, és azonnal munkához látott. Aznap telefonügyeletes volt, úgyhogy szerencsére nem is lett volna ideje mással foglalkozni. A telefon egyre csak csörgött, és az ebédidő úgy érkezett el, hogy Anja szinte a fejét sem emelte fel a papírjai közül.

- Hello, Lisa! Remélem, már jobban vagy – állt meg az asztala mellett mosolyogva Amber.

- Köszönöm, igen! – nézett a kolléganőjére Anja. – Nagyon sajnálom, hogy ott kellett hagynom a partydat!

- Semmi gond. Nem innál velem egy kávét a kantinban? Közben azt is elmesélhetnéd, hogy a fejfájáson kívül mi űzött még el a buliból – mondta Amber, és Anja éppen a kibúvón gondolkodott, amikor az újra megszólaló telefon remek apropót kínált a meghívás visszautasítására. Bocsánatkérő mosolyt küldött Amber felé, és fogadta a hívást. Amber még várt egy kicsit, hátha Anja meggondolja magát, majd látta, hogy ez most nem jön össze, és elindult a kantinba egyedül. Anja sajnálta, hogy félre kellett vezetnie Ambert, de úgy érezte, a kolléganőjének nem mondhatja el, mi történt valójában. A következő néhány órát megszakítás nélkül dolgozta végig. Már éppen arra gondolt, hogy nincs sok hátra a munkaidejéből, és ma igazán örömmel megy haza a szerkesztőségből, amikor árnyék vetült az asztalára.

- Hello, Lisa – hallotta Michael hangját. Lassan felemelte a fejét és a férfira nézett.

- Mit óhajt, Mr. Scott? – kérdezte a jégnél is fagyosabb hangon.

- Gondoltam, hogy ez nem lesz egyszerű, de beszélnünk kell! Kérlek, hallgass meg!

- Nem, egyáltalán nem kell beszélnünk! Nekünk ugyanis nincs miről beszélnünk egymással! – szólt Anja, és újra a telefonért nyúlt.

- New York Times hírszerkesztősége, Lisa Hamilton vagyok – szólt, és a tartásából látszott, hogy minden idegszálával a telefonhívásra koncentrál. – Mr. Evans! – szólalt meg kis szünet után, és hangjában nyoma sem volt annak a meglepetésnek, amit akkor érzett, amikor Eric Evans bemutatkozott a vonalban. – Igen, megkaptam a virágokat, gyönyörűek, köszönöm! – érintette meg az egyik vörös rózsa bársonyos szirmait. – Hogy vacsoráznék-e önnel holnap este? Miért ne, örömmel! – nézett egyenesen Michael szemébe. – Rendben, várom! Minden jót! – tette le a telefont. – Most mennem kell! – nézett az órájára Anja, majd a táskájáért nyúlt, és a döbbent férfi mellett elhaladva kisétált a hírszerkesztőségből.

A szerelem New Yorkba érkezik - 11.

A következő hét olyan volt, mint egy lázálom. Michael megállás nélkül dolgozott, a napok túlnyomó részét a Fehér Házban töltötte, Anja pedig ki sem mozdult a hotelszobából, bár ezt jelen körülmények között egyáltalán nem bánta. Michael készítette az interjúkat, Anja pedig a háttér információkat derítette ki, kutatásokat végzett, és tartotta a kapcsolatot, forró dróton a Times-al. Hat nap telt el úgy, hogy Anja és Michael szinte csak telefonon beszéltek. A nap huszonnégy órájából több mint húsz telt munkával, de olyan is volt, hogy mind a huszonnégy óra. Ez a csúcstalálkozó a világpolitika legnagyobb eseményének számított, amelynek minden perce iránt óriási érdeklődés mutatkozott, és ezt az érdeklődést a New York Times igyekezett maradéktalanul kielégíteni. Anja halálosan kimerült volt, de közben nagyon élvezte az intenzív munkát, és azt, hogy végre hasznát vehette a Sorbonne-on tanultaknak. A nyelvtudását is alaposan kihasználhatta, amikor a csúcstalálkozón részt vevő országokból kellett információkat szereznie. Michael is élvezte azt a felfokozott idegállapotot, amivel ez a munka járt, és azt, hogy úgy emelkedett meg az adrenalin szintje, hogy munka közben nem lőttek rá, és nem kellett menekülnie sem. Amikor volt egy-egy üres perce arra, hogy megigyon egy kávét, vagy lezuhanyozzon, eszébe jutott, milyen körülmények között végezte a munkáját Irakban, vagy Afganisztánban, és rájött, hogy egyáltalán nem hiányzik neki az a fajta feszültség. Évekig élt és dolgozott minden nap életveszélyben, veszített el barátokat, tömegével látott meghalni embereket, és nem akart oda visszamenni, soha többet. Megtette, amit megtehetett, sokszor bánta, hogy nem tehet többet, és közben körvonalazódni kezdett a fejében egy humanitárius akció terve is. Egyelőre azonban nem ért rá kidolgozni ezt a tervet, enni és aludni is csak ritkán és keveset tudott. Gondolatai azonban néha elkalandoztak, és olyankor Anja jutott az eszébe. Hiányzott neki a lány, amikor az éjszaka közepén néhány rövid órára visszajutott a szállodába, többször érzett késztetést arra, hogy bekopogjon Anja szobájába, de mégsem tette. Arra gondolt, biztosan a lány is kimerült, és nem is tévedett. Anja a hotelszobába zárkózva ugyanolyan keményen dolgozott, mint Michael a csúcstalálkozó forgatagában. Kannaszámra öntötte magába a kávét, naponta többször lezuhanyozott, hogy ébren tudjon maradni, és folyamatosan az interneten bújta, vagy telefonált. Így telt el hat teljes nap az életükből. A hetedik napnak Anja és Michael már úgy kezdhetett neki, hogy végre vége, minden küldöttség hazautazik, és ők is visszatérhetnek New Yorkba. A repülőtérre azonban külön mentek ki, mert Michaelnek még akadt egy kis elintéznivalója indulás előtt.

Anja kíváncsian nézett körül a tranzitban, és némiképp csalódottan vette tudomásul, hogy nem találta, akit keresett. Egy könyvvel a kezében a kapuhoz közel leült, és olvasni kezdett.

- Hello, idegen! Egy hete nem láttalak, gondolkodtam is, megismerlek-e még – szólította meg egy kellemes férfihang. – Azután megláttalak, és tudtam, hogy ezt az arcot nem lehet elfelejteni!

- Hello! – nézett fel mosolyogva Anja könyvből. – Már azt hittem, nélküled száll fel a gép.

- Nincs olyan szerencséd! – évődött rendületlenül mosolyogva Michael, és Anja látta, hogy a kimerültség árkokat rajzolt a férfi szeme alá. A társalgásukat könnyebbé tette, hogy a közös munka közben tegeződni kezdtek, ettől érezhetőbben közvetlenebbé is vált közöttük a kapcsolat.

- Túléltük, végre vége! – sóhajtott fel Anja, majd szedelődzködni kezdett, mert beszálló kapuhoz szólították őket. Mivel sem időjárási probléma, sem más fennakadás nem hátráltatta a járatukat, így a gép pontosan felszállhatott, majd alig több mint egy óra múlva landoltak is a JFK-n. Ezt az egy órát viszont nem végigbeszélgették, hanem végigszunyókálták, mindketten. A repülőtéren Michael még megvárta, amíg Anja elhajt egy taxiban, majd hazafelé vette az irányt. Egy kiadós alvásra volt szüksége mindkettőjüknek, s mivel a szerkesztőségbe csak két nap múlva kellett bemenniük, erre meg is volt minden esélyük.

Amikor kedden reggel Anja megérkezett a szerkesztőségbe, alig jutott el az asztalához, annyian állították meg, gratulálva a csúcstalálkozón elvégzett munkájához, mert bár az interjúk és a cikkek Michael neve alatt jelentek meg, a lapnál sokan tudták, hogy Anja is rengeteget dolgozott a tudósításokon. A gratulálók közül Amber mentette ki Anját, aki Ms. Ritter üzenetét hozta: az Igazgatónő az irodájába kérette. Ms. Ritter irodájába lépve egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy Michael is ott volt. Daniel Black jelenlétén sem lepődött meg, de ennek nem is örült annyira.

- A csúcstalálkozóról készült tudósítások nagy sikert arattak – lépett Anjához mosolyogva az Igazgatónő. – A lap eladási adatai emelkedő tendenciát mutatnak, és az online kiadást is többen olvasták az elmúlt héten, mint eddig. Gratulálok mind a kettőjüknek, jó csapatot alkotnak! – Ms. Ritter szavait nem mindenki fogadta kitörő örömmel, a hírszerkesztőség feje olyan arckifejezéssel ült, mintha citromba harapott volna. Bár Michaelt kedvelte, az újság pedig nagyon fontos volt a számára, azt nem bánta volna, ha Lisa Hamilton nem veszi simán ezt az akadályt. Anja viszont örömmel fogadta az elismerő szavakat. Néhány percig még beszélgettek Ms. Ritterrel, eközben az Igazgatónő arra bíztatta Anját és Michaelt, hogy gondolkodjanak egy közös projekt lehetőségén. Miután Ms. Ritter elbocsátotta őket, Michael elkísérte Anját az asztalához, ahol az asztalt uraló, fekete vázában pompázó, óriási csokor rózsát egyszerre vették észre. Anja kérdőn Michaelre nézett, és a férfi értette a ki nem mondott kérdést, de csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem ő küldte a virágokat.

- Talán van benne kártya – szólt Michael. Anja meg is találta a kísérő lapocskát.

- Egy kedves, régi barát küldte – szólt, majd a megcsörrenő telefonért nyúlt. Mivel a beszélgetés hosszúnak ígérkezett, Michael intett Anjának, és elhagyta a hírszerkesztőséget. Amint a telefont letette, Anja újra a kártya után nyúlt. „Amióta megláttam, csak önre tudok gondolni. Kérem, fogadja hódolatom jeléül ezeket a virágokat! Szépségük csak halvány mása az ön szépségének! Eric Evans”. Anja meglehetősen zavarban volt. Nem volt ugyan véleménye Evansről, sem jó, sem rossz, röpke társalgásuk után nem is lehetett, de Michael nagyon határozottan állította, hogy a férfi tisztességtelen. Anja viszont mindig is ragaszkodott ahhoz, hogy saját maga alakítson ki véleményt másokról. Néhány pillanatig gyönyörködve a virágokban, úgy döntött, hogy nem foglalkozik tovább ezzel a kérdéssel, és belevetette magát a munkába.

- Lisa, még nem is találkoztunk, amióta visszajöttél! – állt meg Amber Anja asztala mellett. Muszáj meginnod velem egy kávét a kantinban, és közben elmesélned, mi minden történt veled Washingtonban!

- Akkor az nem lesz egy tartalmas beszélgetés – nevetett Anja Amberre, és elindultak a kantin felé. A kávéval a kezükben egy sarokasztalhoz ültek.

- Szóval, milyen volt?

- Mi milyen volt?

- Washington, a Fehér Ház, az Elnök, Michael…

- Amber, sem Washingtont, sem a Fehér Házat, sem az Elnököt nem láttam, de jószerével még Michaelt sem.

- Hát ezt hogy csináltad?

- Egész héten a hotelszobámba zárkózva a telefonon és az interneten lógtam. Ez a műsor nem rólam szólt, itt Michael volt a fő műsorszám, én csak a háttérmunkákat végeztem.

- És eszedbe sem jutott, hogy egy-egy interjúra, vagy fogadásra te is elmenj? Én biztosan nem hagytam volna ki!

- Ez Michaelnek sem volt szórakozás, nem csak nekem. Hihetetlenül fárasztó volt az egész, ha volt egy-két szabad percem, a zuhanyozóig mentem csak el, friss kávét rendeltem, vagy bezuhantam az ágyba – adott kitérő választ Anja, hiszen Ambernek nem mondhatta el, hogy számára gyakorlatilag létkérdés volt a szálloda biztonságos közegében maradni.

- És Michael?

- Mi van Michaellel?

- Hát éppen ez az, mi van vele? Mielőtt elutaztatok, egy kanál vízben meg tudtad volna fojtani, most pedig nagyon barátságosan beszélgettetek az asztalodnál.

- Tisztáztunk néhány félreértést, ennyi történt, semmi több – hűtötte le Amber várakozásait Anja.

- Szóval kiderült róla, hogy nem az az elvetemült gazember, aminek tartottad?

- Valóban nem az, de ha hiszed, ha nem, mi csak ugyanabban a városban töltöttük az elmúlt hetet, gyakorlatilag nem is találkoztunk – mosolygott Anja, és közben arra gondolt, hogy még Amberrel sem kell feltétlenül megosztania a Michaellel közös vacsorájuk hírét. Semmi szükség arra, hogy Amber kombinálni kezdjen, így is elég élénk a fantáziája.

- És itt történt valami érdekes?

- Semmi különös, azt leszámítva, hogy Black talán még a szokásosnál is elviselhetetlenebb volt – ingatta a fejét Amber. – Szerintem ennek lehet valami köze ahhoz, hogy Ms. Ritter és a management viszont szó szerint el volt ájulva a csúcstalálkozón elvégzett munkátoktól, és az Igazgatónő ezt a tényt többször is Black orra alá dörgölte.

- Szép kilátások! – mondta Anja, és ezt nem csak képletesen értette, ugyanis a kantin ajtajában Daniel Black tűnt fel. – Jobb is lesz, ha most visszamegyünk dolgozni, mielőtt a mindig mindennel elégedetlen főnökünk kér meg bennünket erre!

A nap hátralévő része eseménytelenül telt el. Anja már éppen indult volna haza, amikor Amber megállította.

- Szombatra bulit szervezek. Nem nagy bulit, néhány barátomat hívom csak, de remélem, hogy rád is számíthatok!

Anja örömmel mondott igent az invitálásra, és sejtette, hogy a „néhány barát” Amber fogalmai szerint legalább ötven embert jelent majd.

Szombaton délelőtt Anja szokása szerint úszni ment a társasház uszodájába. Egy óra intenzív úszás után elfáradt, így egy gyümölcskoktéllal a kezében a teraszon lévő napozóágyat választotta pihenőhelynek. Egy Michael Crichton-könyv társaságában kellemesen telt az idő. Hét óra felé a gardróbjában állt, és azon tűnődött, mit vegyen fel a partyra. Nem okozott volna számára gondot, hogy egy bálra, uralkodók, államelnökök fogadására, vagy az angol királyi udvarba tett látogatásra megfelelő öltözéket találjon, de ezen a partyn nem akart túlöltözöttnek látszani. Végül egy egyszerű, fehér ruha mellett döntött, amit a dekoltázsra applikált díszítés dobott fel. Mivel Anja nem volt alacsony, nem kellett magas sarkú cipőt húznia, egyszerű, lapos sarkú, fehér szandál egészítette ki az öltözékét. Mire a recepciós feltelefonált, hogy a taxi megérkezett, Anja már készen állt az indulásra.

Amber egy sorházi lakásban lakott, amelynek nem túl nagy, de szépen ápolt kertje volt. Anja nem tévedett, amikor úgy gondolta, hogy Ambernél a néhány barát valójában néhány tucat barátot jelent, már legalább harmincan jelen is voltak, amikor Anja megérkezett. Amber egy frissítő, citrusos-mentás koktélt adott Anjának, majd igyekezett bemutatni a jelenlévőknek. Mimire, Amber kislányára a nagyszülők vigyáztak, Anja sajnálta, hogy most nem találkozhatott a kislánnyal. Tüneményes, nagyszámú lányka volt, örökölte az édesanyja vitalitását, temperamentumát. Anja igyekezett az egymást váltó arcokat megjegyezni, amikor ismerős hang ütöttet meg a fülét. Megfordult, és egyenesen Michael Scott égkék szemeibe nézett…