A szerelem New York-ba érkezik - 7.

Két héttel később a délutáni ügyelet után indulni készülő Anjához Amber lépett oda:

- Van egy klub az Upper East Side-on, a Madison és a 76. utca sarkán. Woody Allen játszik ma a zenekarával. Kilenc órakor kezdenek. Elég nehéz bejutni, de ismerek ott valakit, úgyhogy biztosan lesz helyünk. Lenne kedved eljönni velem?

- Szívesen megyek! – bár Anja nem kifejezetten szerette a jazzt, mégis örült az invitálásnak. Abban a néhány hónapban, amióta együtt dolgoztak, kellemes munkakapcsolatot alakított ki Amberrel, de össze azért nem jártak. Néha megittak egy-egy kávét munka után a szerkesztőséghez közeli kávézóban, ilyenkor leginkább a munkáról, vagy semleges témákról volt szó, közös programot még nem csináltak. Rövid időn belül a lányok a megérkeztek a Carlyle Clubba. Elegáns, de Anja ízléséhez képest talán kissé túldíszített helyiségbe léptek, ahol egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Amber odaintett a pultosnak, és a srác azonnal felszabadított nekik két helyet a bárpultnál. Alig rendelték meg Long Island koktéljukat, amikor a művészbejárón át belépett Woody Allen. Fehér ingben, homokszínű vászonnadrágban jelent meg, összeszerelte a klarinétját, és várt. A terem elcsendesedett, majd a hattagú zenekar élén játszani kezdett a színészóriás. Másfél órán keresztül zenéltek, és Anja megállapította, hogy a jazz is lehet jó, ha azt jól csinálják, márpedig Allen és zenekara első osztályú produkciót nyújtott. A koncert végén a közönség vastapssal köszönte meg az élményt. Anja éppen egy újabb kör Long Islandet rendelt, amikor Amber mobiltelefonja megszólalt.

- Ne haragudj, Anja, de most mennem kell – szólt sajnálkozva Amber -, anyám hívott, hogy a kislányom belázasodott.

- Semmi gond, menj csak, és jobbulást a kicsinek! – intett kolléganője után Anja. Ahogy visszafordult a bárpulthoz, hogy kifizesse az italokat, egy rossz mozdulatnál az egyik koktélos pohár megbillent, és a tartalma a szomszédos bárszéken éppen helyet foglaló férfi ingére ömlött.

- Kérem, bocsásson meg! – szabadkozott Anja. – Nagyon sajnálom! Hadd segítsek! – ragadott meg néhány szalvétát.

- Inkább majd én! – mondta a férfi, és kivette Anja kezéből a szalvétákat. Tett egy hiábavaló kísérletet arra, hogy felitassa a nedvességet, majd legyintett és az elázott szalvétákat a pultra ejtette, csak ezután fordult a lány felé. Lassan végignézett Anján, majd megszólalt:

- Rendelek egy másik Long Islandet magának e helyett – mutatott az ingére. Anja tiltakozni akart, de a férfi borzongató, mély, szexis hangja megváltoztatta az elhatározását. A pultos máris a lány elé tette az italt, és egy dupla whiskyt adott a férfinak. Anja a koktélt kortyolgatta, a pohár pereme fölött az ismeretlent nézte, aki le sem vette a szemét a lányról. Anja meglepően jóképű férfit látott, akin a leginkább feltűnőek tengerkék szemei voltak.

- Remélem, nem mindenben ilyen ügyetlen – szólalt meg az idegen. Anja nem egészen erre a mondatra számított, hirtelen úgy érezte, mintha nyakon öntötték volna egy vödör hideg vízzel.

- Ezt sohasem tudja meg! Azt hiszem, összetévesztett valakivel. Ennyit nem ér ez a koktél! – válaszolt a lány kissé ingerülten, majd hátat fordított a férfinak, és a kijárat felé indult. Mivel a helyiségben még mindig nagy volt a tömeg, ezért nem volt könnyű dolga, a férfinak viszont igen, amikor utána indult. Végül egymás után léptek ki az ajtón. Anja megborzongott, és arra gondolt, jól jönne most egy taxi.

- Sajnálom – szólalt meg a háta mögött a férfi.

- Nyilván nem tehet róla, hogy ilyen – fordult felé Anja. – Valószínűleg a rossz neveltetésének köszönheti a modorát.

- A neveltetésemmel nincs semmi probléma, csak…  ma nincs valami jó napom, de nem akartam megbántani magát. Viszont azt nem tudom, hogy ilyen mimóza lélekkel hogyan maradhat egyáltalán életben ebben a városban?

- Milyen szerencsés, hogy ez nem a maga gondja! Az én ismereteim szerint nem az a mimóza lélek legfőbb ismertetőjele, ha egy nő nem tűri el, hogy sértegessék! – vágott vissza Anja, és most már igazán mérges volt. Ebben a pillanatban egy sárga taxi tűnt fel az úton. Anja intett, a taxi megállt, a lány beült, és az autó elhajtott. Anja nem tudta, hogy szexi hang és a tengerkék szempár tulajdonosa még sokáig bámult a taxi után.

Két nappal később Amber és Anja éppen az informatikai rendszer egyik rejtélyes hibaüzenetét próbálták megfejteni, amikor Daniel Black harsogó hangját hallották:

- Hé, Amber, nézd csak, ki van itt!

- Michael! Istenem, de jó, hogy látlak! – sikkantotta Amber, és kis híján átugrotta az asztalt is siettében, hogy mielőbb egy férfi nyakába borulhasson. – Jól vagy? Úgy örülök, hogy nem esett semmi bajod! Mikor érkeztél? Meddig maradsz?

- Mennyi kérdés! Te semmit sem változtál! – szólalt meg a férfi, és Anja a hangot furcsán ismerősnek hallotta. – Jól vagyok, köszönöm, kedves, hogy aggódtál. Egy hete vagyok újra Amerikában, de csak három napja érkeztem New Yorkba. Előtte Washingtonban volt egy kis elintéznivalóm. Én is nagyon örülök, hogy látlak! – ölelte meg Ambert. – Hogy van Mimi? Alig várom, hogy láthassam a keresztlányomat!

- Mimi remekül van, és kibújik majd a bőréből örömében, ha meglátogatsz bennünket – mosolygott Amber, majd Anjára mutatott. - Michael, hadd mutassam be neked Lisa Hamiltont.

A férfi megfordult, és Anja még láthatta, milyen kellemes a mosolya, mielőtt eltűnt az arcáról. Anja nyerte vissza előbb az önuralmát, és hűvös mosollyal nyújtott kezet.

- Üdvözlöm, Mr…

- Scott – nyújtotta a kezét a férfi is.

- Scott? – Anja úgy rántotta el a kezét, mintha megégette volna. – Maga Michael Scott? Nos, ha jobban belegondolok, nem is akarom megismerni! – fordított hátat a triónak, és határozott léptekkel elhagyta a hírszerkesztőséget.

- Ennek a nőnek meg mi baja van? – nézett Daniel elhűlve Anja után. Amber tanácstalanul tárta szét a kezét, Michael pedig jobbnak látta, ha nem szólal meg. Néhány másodpercnyi döbbent csend után úgy folytatták a beszélgetést, mintha semmi sem történt volna az imént, leszámítva Michaelt, aki még jó ideig nem tudott szabadulni attól a döbbenettől, hogy itt látta viszont azt a nőt, akire elég sokat gondolt az elmúlt két napban.

A szerelem New York-ba érkezik - 6.

Másnap reggel nyolc órakor Anja megilletődötten lépett be újra a Times Building kapuján. Anita Sollennel megbeszélték, hogy az asszisztens a recepción várja majd, és körbevezeti az épületben. A mosolygós, barna hajú lány állta a szavát, és kezében két pohár kávéval fogadta Anját. A hercegnő számára nagy könnyebbséget jelentett, hogy van valaki, akinek a diszkréciójában megbízhat, aki előtt nem kell titkolóznia. A kávét örömmel fogadta, és hálásan kortyolt bele, miközben a newsroom felé indultak. A terem meghatározó eleme egy piros lépcsősor volt. Ezen a reggeli órán még nem voltak sokan a teremben. Anita az ügyeletes szerkesztői szobához vezette Anját. Daniel Black, a hírszerkesztőség vezetője bizonyára két ballábbal kelt fel aznap reggel, mert meglehetősen morcosan reagált, amikor Anita bemutatta neki új kollégájukat.

- Hello, Daniel, ő itt Lisa Hamilton. Gyakornokként kezd dolgozni a lapnál, Ms. Ritter a hírszerkesztőségbe osztotta be, itt kezdi a gyakorlatát. Az igazgatónő elvárja, hogy segítsd és irányítsd a munkáját! – mondta Anita egy férfi hátának. A megszólított éppen a kávéfőzőbe próbált életet lehelni.

- Remek, más sem hiányzik nekem, csak hogy bébiszittert játszhassak az igazgatónő legújabb pártfogoltja mellett! – morogta a férfi, akinek a kávéfőzővel vívott csatájában egyelőre a gép áll nyerésre.

- Hadd segítsek! – lépett közelebb Anja. Daniel Black arrébb lépett, és végre a képes felét fordította feléjük. A látványért érdemes is volt odanéznie. Anita is csinos lány, kedves jelenség, de arra a nőre, aki szakértő mozdulatokkal keltette életre a kávéfőzőt, leginkább a lenyűgöző jelző illett. Magas, karcsú alakot látott, üde, határozott arccal, remekbe szabott, homokszínű nadrágkosztümben, amely első osztályú alakot láttatott. A férfi kettőt pislogott, mintha nem hinne a szemének, azután tekintetét alaposan végigjártatta új kolléganőjén. Anja nem jött zavarba, állta a kutató pillantást, végül a férfi fordította el a fejét. Anitának a metakommunikáció láttán igen jó kedve lett. Nem kifejezetten kedvelte ugyanis a hírszerkesztőség fejét. A férfi nyíltan szexista volt, a férfi kollégákat pártolta a női újságírókkal szemben, kikezdett már szinte kivétel nélkül minden nővel a lapnál, és egészen ordenáré stílusa volt. Mindezen, meglehetősen kellemetlen tulajdonsága ellenére a New York Times frontemberének számított, mert a szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen volt. Hihetetlenül gyorsan vágott az agya, képes volt egyfolytában napokig dolgozni pihenés nélkül, és szinte az egész világot bejárta már, mielőtt öt évvel ezelőtt elfoglalta jelenlegi pozícióját. Kollégái nem kedvelték, de elismerték a képességeit, és többé-kevésbé ki is jöttek vele. Anita látta Anján, hogy ő nem ijed majd meg Daniel stílusától, a főszerkesztő benne emberére talált.

- Ooops – szólalt meg Daniel, amikor végre megtalálta a hangját -, a bébiszitterkedés talán nem is lesz olyan kellemetlen!

- Ez mindkettőnkön múlik. Addig biztosan nem lesz, Mr. Black – mosolygott Anja -, amíg szigorúan a munkakapcsolat keretein belül marad! Ms. Ritter szerint sokat tanulhatok Öntől, és feltett szándékom, hogy hasznos tagja legyek a csapatának.

- A kávéfőzés máris remekül megy – szimatolt a férfi a levegőbe elégedetten, ahogy megérezte a kávé illatát.

- Nincs ellenemre, hogy kávét is főzzek, ha éppen arra van szükség, de talán akad majd számomra olyan feladat is, ahol hasznát vehetem mind a két diplomámnak, és annak, hogy három nyelven beszélek felsőfokon. Majd meglátja, hogy a kávéfőzés csak egy, és talán nem is a legfontosabb képességem – mosolygott tovább rendületlenül Anja, és látta a férfin, hogy az egyre kényelmetlenebbül érzi magát.

- Nos, ha Anitával végzett – hümmögte végül Daniel -, nézze át az ügyeletes átadójegyzékét a legfrissebb hírekről!

Anita megismertette Anját az ügyeletessel, Amber Ibsennel, és amint a két nő belemerült a munkába, magára is hagyta őket. Amber nagyon kedves nő volt. Órák teltek el úgy, hogy Anja észre sem vette az idő múlását. Feszült figyelemmel követte az egyre zsúfoltabb newsroomban történteket, igyekezett átlátni annak működését. Jegyzetelt, kérdezett, tanulmányozta a lap informatikai rendszerét, figyelte, hogyan dolgozik Amber. Jócskán elmúlt már dél, amikor Amber megkérdezte, nincs-e kedve enni valamit. Örült a kérdésnek, és Amberrel a kantinba mentek. Ez egy meglehetősen nagy helyiség, ahol láthatóan igyekeznek jól tartani a lapnál dolgozókat. Anja örömmel látta, hogy az ételek frissek, a környezet kellemes. Akármilyen vonzó volt azonban a kantin kínálata, Anja úgy érezte, hogy egy falatot sem tudna lenyelni, ezért egy pohár friss gyümölcslével és egy csésze kávéval kísérte Ambert egy asztalhoz.

- Lisa, ez kevés lesz, ha bírni akarod a napot energiával! – mondta Amber, és nekilátott carbonara spagettijének.

- Lehet, hogy igazad van, de bevallom, nagyon ideges vagyok! – kortyolt Anja a kávéba. – Dolgoztam már szerkesztőségekben, de a New York Times egészen különleges.

- Büszkék is vagyunk rá – mosolygott Amber -, és te még nagyon sok mindent nem láttál!

- De nagyon kíváncsi vagyok!

- A kíváncsiság a legfontosabb ebben a szakmában. Azt hiszem, mi jól kijövünk majd egymással! – emelte Amber koccintásra a poharát. Anja örömmel viszonozta a gesztust a saját poharával. Ebéd után visszamentek a newsroomba, és ott újabb órák teltek el észrevétlenül. Este hat órakor Amber elbúcsúzott Anjától. A lány taxiba ült, és hazament. Úgy érezte magát, mint akin egy úthenger ment át, de egyben végtelenül boldog is volt attól, hogy rálépett arra az útra, amelyet már régóta keresett.

Hetek teltek el tanulással, Anja szivacsként szívta magába az új információkat. A hetekből hónapok lettek, a lányt egyre többen ismerték meg a lapnál. Daniel Black természetesen nem tagadta meg önmagát, és bepróbálkozott Anjánál, de a lány tartotta a három lépés távolságot. New Yorkba csodás napsütést, meleget és virágillatot hozott a május. Anja lebukástól való félelme lassan eltűnni látszott, a New York Times befogadta őt, és senkiben nem merült fel, hogy az új gyakornok, Lisa Hamilton valójában Lady Hamilton, az angol high society jeles képviselője, egy igazi hercegnő. Egyszer a kantinban ugyan elcsípett egy beszélgetést, amelyben két nő arról beszélt, hogy Lisa Hamilton nagyon hasonlít egy angol hercegnőre, és micsoda véletlen, azt a hercegnőt is Hamiltonnak hívják. Végül a két nő nevetve megegyezett abban, hogy valószínűleg mindenkinek van valahol egy hasonmása a világon, és egyébként is mennyire bizarr ötlet, hogy egy angol hercegnő a New York Times hírszerkesztőségében gürizne, ahelyett, hogy élné a hercegnők csodálatos életét. Anja jót nevetett magában, és remélte, hogy ez a valóban bizarr ötlet senkinek nem fogalmazódik meg a gondolataiban.

Május hetedikén este Anja már indulóban volt hazafelé, amikor a kihalt newsroomban megszólalt egy telefon.

- New York Times, jó estét! – fogadta a hívást Anja.

- Scott vagyok és Blacket keresem! – hadarta a vonalban egy határozott férfihang, nehezen érthetően a háttérben lévő őrült hangzavartól.

- Sajnálom, Mr. Black már nincs bent. Segíthetek Önnek?

- Igen! Kerítse elő Blacket a föld alól is, és mondja meg neki, hogy most küldtem el az év sztoriját! Gondoskodjon arról, hogy a holnapi szám címoldalán hozzák le! És ne tolja el, szivi, mert nem lesz másik lehetősége arra, hogy helyrehozza!

Anja szóra nyitotta volna a száját, de bármit is akart mondani, már csak a süket vonalnak mondhatta volna el. Néhány pillanatig csak ült, és a telefont bámulta, majd tárcsázta azt a számot, amit legszebb álmából felébresztve is tudnia kellett: Daniel Black mobilszámát.

- Ajánlom, hogy tényleg fontos legyen! – morrant a férfi hangja.

- Én is remélem, hogy tényleg az, Mr. Black – szólt Anja. – Az előbb telefonált ide egy hétmérföldes bunkó, azt mondta, Scottnak hívják, és hogy kerítsem elő magát a föld alól is, mert az év sztoriját küldte magának, aminek a holnapi címlapon a helye.

-  Azt mondja, Scott? – röhögött a férfi. – Nos, a hétmérföldes bunkó talán túlzás.

- Ennek a megítélésére valószínűleg nem maga a legalkalmasabb.

- Ez talált, kislány! Most pedig szóljon a nyomdának, hogy várjanak, amíg nem szólok. Megnézem, mit küldött Scott, de látatlanban is biztos vagyok abban, hogy tényleg címlapsztori – mondta Black, és bontotta a vonalat.

Miután szólt a nyomdának, Anja tudta, hogy most már hazamehet. Igyekezett kiverni a fejéből mindkét bosszantó bunkót: Blacket és azt a Scott nevű ismeretlent is. Másnap szabadnapos volt, de a napot természetesen az internet előtt kezdte. Ahogy a Times weblapjára kattintott, a kávéscsésze kis híján kiesett a kezéből.

„Az Al  Kaida meg akarta ölni Obamát! Az elnök elleni merényletet meghiúsították!

Az amerikai csapatkivonásról szóló tárgyalásokra tegnap Irakba érkezett amerikai elnök ellen az Al Kaida merényletet készített elő, melyet az országban dolgozó nemzetbiztonsági szolgálatok meghiúsítottak. Michael Scott exkluzív tudósítását olvashatják…”

- Lehet, hogy bunkó, de nagyon profi – állapította meg Anja Michael Scottról, miután elolvasta a cikket, és abban is igazat kellett adnia a férfinak, hogy ezt a sztorit tényleg a mai címlapon kellett leközölni. Örült annak, hogy az elnöknek nem esett baja, és figyelmét a feladataira fordította.

A szerelem New York-ba érkezik - 5.

Két nappal később, egy szép, napos, de hideg délelőttön, Anja éppen a nappali olvasósarkában ült, és a második kávéját kortyolgatta, amikor megszólalt a belső telefon.

– Jó napot, Ms. Hamilton, Robert Owens vagyok, és azért csengettem fel Önhöz, mert látogatója érkezett, egy úr keresi.

–        Mr. Owens, elárulná, kérem, hogy kiről van szó?

–        Az úr nem mondta meg a nevét, csak annyit üzen Önnek, hogy ő keveri a legjobb Kir Royalt a világon.

–        Kérem, Mr. Owens, engedje fel az urat! – mosolygott Anja, és az ajtóhoz indult.

–        - Adam! – ölelte ált széles mosollyal az ajtón belépő fiatalembert – Te hogy kerülsz ide, és hogy találtál meg?

–      -   Otthon kerestelek, Londonban, de nem találtalak. Szerencsére a házvezetőnőtök emlékezett rám, és elmondta, hogy New Yorkba költöztél, a címedet is Ms. Kellertől tudtam meg. De nem az a kérdés, hogy én hogy kerülök ide – nyomott cuppanós puszit Adam Logan Anja arcára –, hanem az, hogy te mit keresel New Yorkban, és hogy miért nem szóltál nekem erről!

–        Ez hosszú történet – mondta Anja, miközben a nappaliba kísérte a vendégét –, és kérlek, ne haragudj rám, hogy még nem hívtalak, de én is csak két napja vagyok itt.

–        Éppenséggel ráérek meghallgatni, pláne, ha kapok én is a kávéból!

Anja kiszolgálta Adamet, majd elmesélte neki, miért van most New Yorkban. Nagyon örült Adam látogatásának, akivel még Párizsban ismerkedett meg, az egyetemi évei alatt. Adam Logan nem mindennapi figura, Anjánál két évvel idősebb, reklámszövegíró. Első

szövegeit még gimnazista korában adta el, és mire lediplomázott, egy jól prosperáló reklámügynökség tulajdonosa is lett egyben. Anjával egy Montparnasse-on lévő bárban futottak össze, és azonnal megkedvelték egymást. A férfi akkor éppen Párizsban élt, pillanatok alatt beilleszkedett Anja és Gabrielle baráti társaságába, sőt, a két lánnyal valódi triumvirátust alkottak. Már dél felé járt az idő, amikor Adam megkérdezte, van-e kedve Anjának ebédelni menni.

–        Éppenséggel lenne, de dolgom van.

–        Milyen elfoglalt, fenség! – bolondozott a férfi.

–        Nem mindenki olyan szabad madár, mint Ön, Mr. Logan – viccelődött Anja is.

–        És mi olyan sürgető feladat, hogy távol tartson téged egy ebédtől?

–        Mielőtt jöttél, éppen az önéletrajzomon dolgoztam, pontosabban egy olyan önéletrajzon, amelyik korrekt és igaz ugyan, de nem derül ki belőle, hogy ki vagyok, és honnan jöttem. Ez tényleg fontos, mert a lehető leghamarabb be akarom nyújtani a New York Timeshoz. Délután pedig vásárolni készültem.

–        Nem hinném, hogy nincs egy rongyod sem, amit felvehetnél, szegény kicsi hercegnő! – csúfolódott Adam.

–        Pedig elhiheted! – bólogatott Anja. – Nem kedvtelésből akarok vásárolni, hanem azért, mert ha behívnak a Timeshoz állásinterjúra, oda nem mehetek Chanel-kosztümben, Dior-koktélruhában, vagy Versace-farmerben. Olyan ruhára van szükségem, amelyikben nem tűnök ki a tömegből.

–         Ebben az esetben egy csadort javasolnék – viccelődött tovább Adam. – Anja, a te külsőddel teljesen mindegy, mit veszel fel, nem tudsz észrevétlen maradni!

–        Te hízelegsz! – kapott egy káprázatos mosolyt Anjától.

–        Ez igaz, és abban is igazad van, amit mondtál – ismerte el a férfi –, de semmi vész, segítek! Éhes vagyok, úgyhogy intézzük el előbb az ebédet, utána a vásárlást, bízd rám magad nyugodtan, tudom, hogy hová kell mennünk, és az önéletrajzoddal is megbirkózunk, ha visszajöttünk ide.

Anja olyasmit érzett, amit már régóta nem: óriási megkönnyebbülést és feltétlen bizalmat. A párizsi szép napok emlékére Adam a La Bonne Soupe-ba vitte, ahol isteni francia hagymalevest ettek, miközben a szállingózó hóesést nézték az ablakon át, majd Ann Taylor butikjába mentek a Fullton Streetre. Itt Adamnek hihetetlen sikere volt, amíg Anja az férfi segítségével kiválasztott ruhákat próbálta, az üzlet eladónői egymással versenyeztek Adam figyelméért. Nem tudták, hogy feleslegesen próbálkoznak. Este hét óra is elmúlt már, mire az egyre sűrűbb hóesésben a taxi visszavitte őket Anja lakásához. Amíg Anja átöltözött, Adam két Kir Royal-koktélt kevert pezsgőből és Creme de Cassisból, azaz feketeribizli-likőrből.

–        Semmi kétség, ebben még mindig te vagy a legjobb! – kortyolt bele a lány a koktélba, majd elégedetten hátradőlt. A zöld melegítő úgy simult rá, mintha a bőre lenne, vörösesbarna haja lágyan omlott a hátára.

–        Csak ebben? – lépett közelebb a férfi sértődött arckifejezéssel Anjához, majd felkapott egy párnát a kanapéról.

–        Legalább a poharat hadd tegyem le! – nevetett Anja, és ennél több ideje nem is volt, mielőtt eltalálta a párna. A lánynak se kellett több: néhány pillanat volt csupán, és a két fiatal gyermeki lelkesedéssel párnacsatázott.

–        Megadom magam! – zuhant Anja kifulladva a kanapéra. Adam átölelte, és lágyan megcsókolta.

–        Te vagy az a nő, akibe bele tudnék szeretni – súgta.

–        Amikor utoljára láttalak, még nem a nők érdekeltek! – szólt döbbenten Anja, és csak akkor jött rá, hogy a férfi ugratja, amikor az hangosan felkacagott.

–        Ez nem volt szép! – orrolt meg a lány.

–        Ne haragudj! – kérlelte őt Adam. – Amit mondtam, nem volt teljesen komolytalan, ha a nők érdekelnének, már régen beléd szerettem volna.

–        Nézzük meg, mi van még a kosárban, amit a delicatesse-ből hoztunk – mondta könnyedén Anja, és a konyhába indult. Az, hogy Adam meleg, sohasem jelentett problémát a számára, úgy fogadta el őt, ahogy volt. Gabyval együtt még örültek is annak, hogy a barátságuk Adammel tisztán barátság lehet, nem kellett attól tartaniuk, hogy előbb-utóbb valamelyikük esetleg beleszeret a férfiba. Néhány Kir Royallal és egy-két tejszínes-gyümölcsös linzerkosárkával később Anja életrajzát is sikerült elkészíteniük, majd a kábeltársaság DVD-kínálatából kiválasztottak egy vígjátékot Jennifer Anistonnal a főszerepben, melynek nem értek teljesen a végére, mert a kanapén egymás mellett aludtak el.

Másnap Anja futárral a New York Times szerkesztőségébe küldte az önéletrajzát. Nem kellett sokáig várnia, két nappal később megszólalt a mobilja.

–        Anja Hamilton! – fogadta a hívást.

–        Üdvözlöm, Ms. Hamilton, Anita Sollen vagyok, a New York Timestől hívom, Ms. Maria Ritter megbízásából. Megkaptuk az életrajzát, és a lapigazgató asszony találkozni szeretne Önnel. Megfelelne Önnek holnap délelőtt 10 órakor egy találkozó?

–        Természetesen, ott leszek, köszönöm! – búcsúzott Anja, és szinte elhinni is alig akarta, hogy ilyen hamar felhívták a laptól.

Délelőtt ¾ 10 volt, amikor a taxi begördült Anjával az Eight Avenue 620 elé. A lány izgatottan nézett fel arra az épületre, amelyben az áhított munka várta. Az utóbbi hónapokban sokszor elképzelte, milyen lesz először belépni ide. Nem is tétovázott, határozott léptekkel lépett be az ajtón.

–        Jó napot, Anja Hamilton vagyok és Ritter igazgatónővel lesz találkozóm 10 órakor.

–        Üdvözlöm, Ms. Hamilton, azonnal hívom az asszisztensét, aki felkíséri Önt – válaszolt rendkívül udvariasan egy fiatal nő, majd a telefon után nyúlt. Néhány perc múlva szürke kosztümben Anita Sollen lépett Anjához.

–        Ön nagyon csinos – dicsérte meg az asszisztens Anja olívzöld nadrágkosztümjét és ugyanolyan színű kabátját, mikor a liftbe léptek. – Látom, izgatott egy kicsit. Feleslegesen aggódik. Ms. Ritter határozott, de nagyon kedves asszony – bátorította Anját. A lánynak jól esett a bíztatás, és bizony rá is fért. Nem attól félt, hogy a Timesnak esetleg nem felel meg a képzettsége, egészen más oka volt az aggodalomra. Nem volt sok ideje az aggályaival foglalkozni, mert azonnal bebocsátást nyert a lapigazgató asszony irodájába.

–        Üdvözlöm, Ms. Hamilton! – állt fel az íróasztala mögül Maria Ritter. Anja mosolyogva nyújtott kezet. A tágas, barátságos irodában egy elegáns, édesanyja-korú asszonyt látott. Lenyűgöző volt a nő megjelenése, határozott a kézfogása, látszott rajta, hogy tudja, mit akar, és a céljait el is éri.

–        Kérem, foglaljon helyet! – invitálta egy kanapéhoz az igazgatónő Anját. – Érdeklődéssel olvastam az életrajzát, kérem, meséljen magáról!

–        Gondolom, nem arra kíváncsi, amit már olvasott – kezdte Anja -, ezért arról beszélnék, ami nincs benne az életrajzomban. Komoly újságírói gyakorlatom nincsen, Párizsban a Sorbonne egyetemi lapjánál dolgoztam, végig a tanulmányaim alatt. Ez jó gyakorlat volt, de természetesen nem mérhető a Timeshoz.

–        Mindenképpen pozitívum, hogy nem most lát először szerkesztőséget – mosolygott Ms. Ritter. – Milyen jellegű cikkeket írt?

–        Mindenfélét, riportot, publicisztikát, ajánlót, tudósítást, szóval mindent, amire éppen szükség volt. Hoztam egy válogatást az általam legjobbnak ítélt cikkekből, de ezek mind franciául vannak – sajnálkozott.

–        Bár én nem beszélek franciául, csak németül – bólintott az igazgatónő -, természetesen van olyan kollégám, aki a cikkeit elolvasva meg tudja ítélni a kvalitásait, de nem ez a fontos. Imponáló a végzettsége. Látom, hogy diplomáciát is tanult az egyetemen. Érdekelne, hogy miért nem ilyen jellegű karrierre készül?

–        A diplomácia hasznos tudomány – kezdte Anja –, de én sohasem akartam diplomata lenni. Fő szakom az újságírás volt, mindig is ez érdekelt igazán. Rendkívül kíváncsi vagyok, érdekel a minket körülvevő világ, és szeretném megmutatni másoknak is, amit érdekesnek látok. Ebben a meggyőződésemben csak megerősített az a hat év, amit az egyetemi lapnál töltöttem, gyakorlaton pedig a Le Monde szerkesztőségében voltam, ahol diploma után állást is ajánlottak.

–        Miért nem fogadta el a felkínált lehetőséget?

–        Haza akartam menni, Londonba.

–        Londonban is vannak kiadók, miért jött New Yorkba, ha Párizsból hazavágyott?

–        Régi álmom volt, hogy egyszer a New York Timesnál dolgozhassam. Tisztelem ennek a lapnak a történelmét, és vonzott az ismeretlen New York is.

–        Nagyon meggyőző, amit mondott, hercegnő! – bólintott az igazgatónő. Anja meglepetten nézte, majd arcán beletörődő, keserű mosollyal megrázta a fejét.

–        Honnan tudta? – kérdezte.

–        A XXI. században New York már nincs olyan messze Európától, a hírek a világ legkisebb szegletéből is eljutnak hozzánk – magyarázta az arcán kis, kaján mosollyal Ms. Ritter. – Már az életrajzát olvasva gyanút fogtam, és elég volt egyetlen telefon Londonba, hogy kiderítsem, Ön titokban ugyan, de elhagyta a várost. Tudom, hogy miért jött ide, de tőlem nem kell tartania, én nem árulom el a titkát.

–        Köszönöm – állt fel a kanapéról Anja -, és azt is köszönöm, hogy fogadott. Bocsásson meg, kérem, hogy raboltam az idejét.

–        Most meg hová indul? – szólt utána Maria. – Mondtam én egy szóval is, hogy nem akarom alkalmazni? Az Amerikai Egyesült Államok szabad és demokratikus ország, ahol nem különböztetünk meg hátrányosan senkit azért, mert hercegnő! – az igazgatónő most már nem is próbálta titkolni a mosolyát. – Meggyőződésem, hogy Ön remekül helyt fog állni a Times csapatában, és nekem, mint lapigazgatónak, ez a legfontosabb. A szamárlétrát persze végig kell járnia, de higgye el nekem, élvezni fogja a tanulási folyamatot. Persze az nem lenne jó, ha Lady Hamiltonként kezdene nálunk dolgozni, és attól tartok, hogy a neve és az arca mást is nyomra vezet majd.

–        Mit tehetnénk? – kérdezte Anja, és még mindig nem akarta elhinni, hogy kap egy lehetőséget.

–        Az Anja nem túl gyakori név, ezért feltűnő, de a Hamilton nem ritkaság. Úgy tudom, Önt Anja Catherine Elisabeth Hamiltonnak hívják. Talán kiválaszthatná valamelyik keresztnevét a másik kettőből, hiszen azok sokkal hétköznapibbak.

–        Mit szólna a Lisához?

–        Ez jó, tetszik. Akkor hát, Lisa Hamilton, üdvözlöm a New York Times csapatában. Megkérem Anitát, hogy vezesse Önt körbe a lapnál, és segítsen a formaságokat elintézni. Anitától nem kell tartania, rendkívül diszkrét, tőle biztosan nem tudja meg senki a titkát. Mikor tud kezdeni?

–        Akár azonnal! – nyújtott kezet Anja Ms. Ritternek. Anita Sollen készségesen és nagyon kedvesen segített neki az adminisztrációban. A lapigazgató asszony által aláírt levél mellé Anjától nem kértek más dokumentumot, és egy óra múlva Anja egy Lisa Hamilton névre kiállított fényképes újságíró igazolvánnyal lépett ki a Times Building kapuján.